A Selmeczi-szindróma
Felesleges találgatásokba bocsátkozni arról, hogy hányan követték ezen a szinten a nyugdíjpénztári vagyon államosításának magyarázatát, észrevették-e a végletekig sematikus okfejtésekben föllelhető rágalmakat. Merthogy e témában nem a kritika, a valós ellentmondások feltárása, de még csak nem is a csúsztatások, a politikai érdeknek alárendelt, de még elfogadható tálalás érdemel figyelmet, hanem a konzekvens népbutítás. Maga Selmeczi Gabriella sem gondolta anno, hogy egyszer majd nyugdíjvédelmi megbízott lesz, de a kezébe adott szövegek különböző mikrofonokba ismétlése korábban is jól ment neki. Tekintsünk el azonban a magánkasszák elleni ostrom személyes részétől, hiszen az arcvonalhoz mások is adták az arcukat – és valamennyien túlmentek az indokolható közgazdasági fenntartások magyarázatán, sőt arra nem is pazaroltak energiát, mert a politikai direktíva célja a szakmai képtelenségek hangoztatásával a történet kriminalizálása volt. A rövid, érthető, hatásvadász megfogalmazástól eljutottunk a hazugság sulykolásáig. A kommunikációs technika propagandisztikus használatában mindig is jeleskedett a Fidesz, az elemzők dicsérték, a párttársak irigyelték érte. Hiába voltak ennek időnként figyelmeztetően visszatetsző, veszélyes, mi több, számukra is kárt okozó fokozatai, az agyament, a „nép ellensége” típusú kreációkkal nem hagytak fel – ehelyett a megtévesztést a közpolitika szintjére emelték. A jelenséget a nyugdíjpénztárak elleni hajsza intézményesülése mutatja legérzékletesebben, ahogy az egész államszervezet a pénztárakra szabadul, ahogy a stigmagyártó műhelyek megalkotják kódszavaikat (eltőzsdézték), ahogy a kiragadott, kizárólag a hamis teóriát alátámasztó számokhoz kapcsolt vádak előhívják a bankokkal és a „mögöttük álló erőkkel” szemben amúgy is folyamatosan ébren tartott indulatokat.
Kérdés, hogy e gyakorlat vég nélküli kiterjesztésének van-e hosszú távon is bekasszírozható hozama. A semmit nem értők seregével, ha kell, meg lehet-e majd bármit is értetni? Amikor már nem lesz elég arról papolni, hogy nehéz, mondhatni, különleges időket él át a világ, és eminket sem kímél. Amikor a változás-váltás konkrét következményeit nem lehet csupán régi közmondásokba, egymondatos poénokba, célzatosan válogatott adatokba, pláne nem előítéletekbe csomagolni.
Illetve: dehogynem lehet. Csakhogy a hatása kiszámíthatatlan. Illetve: dehogy kiszámíthatatlan.