Itt nincs helye a megértésnek! – szokták mondani, akiket mélységesen felháborít valamely súlyos bűncselekmény. Ez nagyon veszélyes mondat. Minél jogosabb a felháborodás, annál veszélyesebb. A veszély forrása a nyelv, mely a megértés szóhoz több jelentést társít. Egyrészt az engedékenységet, amely az indíték méltánylásán alapul. Másrészt magát az értést, hogy megpróbáljuk felfogni, feltárni, mi mozgatja a fölháborító tettek tetteseit.

Ennek a kétértelműségnek a homályában rejtőzik el az a balhit, hogy a különösen súlyos tettek ésszel felfoghatatlanok, nincs értelmesen feltárható okuk, kár is keresni. Pedig ez nem igaz. Egy tett súlyossága és okainak fölfoghatósága között semmilyen összefüggés nincs. Ellenben nyilvánvaló, hogy minél szörnyűbbnek tartjuk, ami történt, annál fontosabbnak kell tartanunk, hogy megértsük, miért történt. Nem azért, hogy engedékenyek lehessünk, hanem azért, hogy jobban tudjuk, mit kell tenni azért, hogy kisebb valószínűséggel ismétlődjék meg. Az okkereső értelem illetékességét elutasító fölháborodás terméketlen, könnyű önmentés: védekezés azzal a jól sejtett eshetőséggel szemben, hogy a föltárható okok egy része ránk mutat, és kényelmes vélelmeket ingat meg.

Sok ilyen van, egyre szeretnék rámutatni az angliai zavargások ürügyén. Tudjuk, hogy a Scotland Yard hazudott: a lelőtt bűnöző nem lőtt. Tudjuk, megírtuk, hogy az angol rendőrség hitelét az elmúlt években súlyos „túlkapások” tépázták meg. Sok ilyenről tudunk az olasz, a francia, a magyar stb. rendőrség közelmúltjából is, hogy ki se menjünk az unióból. A túlkapó rendőrség (és a civil „rendvédő” bandák) erős társadalmi bázisa az a fölfogás, hogy ha a törvényes rend védelméről van szó, akkor nem számít a törvényesség. Magukat a törvényesség barátainak vélő, konszolidált polgárok tömegei lazítják föl ily módon önmaguk vesztére a törvényesség fogalmát: a jó rendőr nem a rendőrségi törvényt biflázza, hanem oda csap, ahová köll.

Mi van ott, „ahová köll”? Ott a társadalom határvidéke van, s aki ott nő fel, nehezen épül be a társadalom rendjébe, viszont könnyen reked ki belőle. A kedves olvasó is ilyen helyzetben lenne, ha pechére oda születik. Mit gondol a kedves olvasó, mi adott volna neki nagyobb esélyt ebben a peches esetben a beépülésre, ha a törvényesség, vagy ha a törvénytelenség mintáját mutatják fel neki? Ha úgy bánnak vele, ahogy elvárják tőle: aggályosan betartják vele szemben a törvény betűjét, megvédik az önkényesen odacsapó rendőrtől, egyenrangú polgárként gyógyítják, iskolázzák, beszélnek vele, vagy ha csendőrpertuban beleverik a fejébe, hogy a törvényesség ernyője alá ő nem fér be. Ha nem fér, akkor mit tiszteljen rajta? Ha a bűnüldöző a társadalomszéli körülményekre való tekintettel felmenti magát a törvényesség kötelmei alól, akkor ő miért ne tenné? Ha a bűnüldöző átveszi a konszolidált polgárság megengedő attitűdjét a törvénytelenséggel szemben, akkor ő miért ne venné át azt a társadalom pereméről?

Ez az összefüggés nem végzetszerű, nem terjed ki mindenkire. A fölismerése nem ad felmentést senkinek, nem szünteti meg senki felelősségét, nem teszi jogtalanná a felháborodást, nem gyengíti a szükséges mértékű rendőri fellépés elvárását. Csak éppen tudni kell: aki a bűnüldözés öntörvényűségét támogatja, az a bűn öntörvényűségét támogatja. A kettő összenő, pusztít, és halált terem.