Geszti Péter a lapunknak adott interjúban elmesélte, hogy a politikai kampánymunka „morális és emberi okokból” vállalhatatlanná vált a számára: „olyan indulatos, ellenséges, mérhetetlenül alpári és színvonaltalan világba csöppentem bele, amire nekem egyszerűen nem volt, és ma sincs szükségem”. Sokan ismerjük ezt az érzést. Az undort, az émelyt. Akkor lássunk pártot, kampányt, szavazófülkét, amikor a hátunk közepét.

Csakhogy van egy életünk, egy hazánk, egy világunk, amelyből nem kívánunk kiszállni, s amely tele van olyan súlyos bajokkal és teendőkkel, amelyekkel a politika foglalkozik. Amennyire nincs szükségünk a politikának arra a lápvilágára, ami körülöttünk bűzlik, oly nagy szükségünk van a politikára egyáltalán. Pártpolitikára. Hisz a pártok, a részek közötti választás lehetősége szabadságunk alapfeltétele.

Renoir az árnyékszék förtelmes állapota miatt vette ki fiát, a későbbi filmrendezőt az amúgy kiváló Sainte-Croix Kollégiumból. Kimentette az undor és a szükség szorításából. Úgy vélem, nagyon sokan, nagyon hálásak tudnának lenni egy (több) pártnak, mely ebből a szorításból kiment. A pártokban és a pártokról szóló viták középpontjában az a kérdés áll: milyen pártnak lehet a tömegdemokrácia mai világában a legnagyobb hatása, a választásokon a legjobb esélye?

A hatástalanság, az esélytelenség frusztrációja, a jelenlegi abnormális közállapotok megszilárdulásától való félelem ezeket a kérdéseket tolja előre. Ezek a kérdések valóban elsődlegesek, ha a politikai hatás, a hatalom öncél. Ha nem az, akkor viszont az eszközt rendelik a cél fölé, tehát a feje tetejére állítják a politika világát. Az abnormális közállapotok stabilizálódásától való félelem ekképpen stabilizálja az abnormális közállapotokat.

Mi lenne, ha egy (több) bátor társaság nem törődve a gyanús filozófiai párhuzamokkal, megpróbálná a politika logikáját a talpára állítani? Abból indulna ki, hogy mi egy párt társadalmi funkciója. Az, hogy megjelenítsen és felhatalmazása esetén megvalósítson egy következetes, összetett programot, mely világlátása szerint leginkább szolgálja a közjót.

Egy ilyen párt természetesen felülről épül, elszánt és világnézetileg elkötelezett, tudatos közéleti emberek és szakértői csoportok magjából indul ki, a kínálat megjelenítéséhez igényli az aktív támogatók valamekkora hálózatát, valamekkora apparátust, eszközöket, pénzt. Sokkal kevesebbet, mint egy ún. néppárt vagy egy trendi médiapárt, mely a közéletet és az államéletet önmagával akarja kitölteni, mindenhol jelen akar lenni, minden világnézeti és morális határt elmosva minden szavazórétegbe bele akar markolni, az értelemre ható olcsó kommunikáció helyett az értelem elnyomására szolgáló médiakáprázattal kíván megjelenni és tömeges kábulatot kiváltani. Tiszta alakzatok persze sosem lesznek, mint ahogy piszokmentes ház sem létezik, de azt azért az esetek többségében meg lehet állapítani, hogy egy ház alapvetően tiszta, vagy alapvetően mocskos. Lehet mondani, hogy az a párt, mely nem a tömeghatás szempontjai szerint szervezi magát, sosem lesz versenyképes. De kik mondják ezt? Milyen versenyképesség fedezetével? S bárkik mondják, nem számolnak az undor és a szükség szorításából kiszabaduló megkönnyebbülés erejével.