Hoszszú lesz, mert minimum egy évtized telik el addig, amíg Kína a korábban „anyahajóknak” mondott járművekből flottát építhet, és megfelelő számban képez ki tengerészeket és pilótákat a legbonyolultabbnak ismert haditengerészeti manőverre: gépek indítására és fogadására. (Az első hajó alighanem kiképzési célokat szolgál majd.)

A mai kínai vezetők türelmesek. Egy repülőgép-hordozójuk, amelyet gépészeti berendezések és fegyverzet nélkül Ukrajnától vásároltak, majd felújítottak és felszereltek,már van, további kettő épül – immár Sanghajban. Vélni lehet, hogy nem állnak meg háromnál, annál is kevésbé, mert 2014-re Indiának is, Japánnak is három-három ilyen hajója lesz. Az Egyesült Államoknak is lesz min gondolkodnia, hiszen kettőnél több, rendszerbe állított anyahajóval (tizeneggyel) csak ő rendelkezik és ebből mindössze kettő járőrözik Kína közelségében.

A kínai haditengerészet gyors fejlesztését éppen ennek a „konfliktusos közelségnek” az állapota teszi gyanakvóvá a szomszédok szemében. Arról van szó, hogy a Dél-kínai-tenger lakatlan szigeteire és nemmellesleg olajés földgázkincsére Kínán kívül Vietnam, Japán, Tajvan és a Fülöp-szigetek is igényt tart, ám ilyen igényeket egy nyomasztó kínai haditengerészeti fölénnyel szemben problematikus lesz érvényesíteni. Kína ugyan területvédelmi célokkal indokolja katonai kiadásainak két számjegyű növelését, ám abban minden érintett csak a sejtéseire hagyatkozhat, hogy a kínaiaknál mi minősül saját területnek.

A Dél-kínai-tenger körül zajló disputák arra indították a vietnamiakat, hogy közös hadgyakorlatot bonyolítsanak le az ország vizein… na kivel? Az Egyesült Államokkal, amellyel évtizedes, gyilkos háborút vívtak.Kína nyomban tiltakozott, és óvta az amerikaiakat attól, hogy beavatkozzanak olyan területi vitákba, amelyekhez semmi közük. Csak a vak nem látja, hogy ebben a térségben a vietnami nemzeti érdekeket alapjában Kína rovására lehet érvényesíteni és fordítva. Vietnam legszívesebben amerikai védernyő alá bújna, ami legújabb kori történelmünk meghökkentő paradoxonja.

Utalnék itt azonban arra is, hogy amikor repülőgéphordozó-flottát fejlesztenek, a kínai vezetők agyában megjelennek önnön történelmük dicső és gyászos fejezetei. A múlt század kínai politikusait – polgáriakat és kommunistákat – mindig az foglalkoztatta, hogy vajon „miként jutottunk idáig”, a nagyságból a züllésbe? A XV. század elején Kína birtokolta a világ messze legnagyobb flottáját, nagyobbat, mint az összes európai állam és városállam együttvéve, ám ugyanabban a kikötőben (Fucsou), ahonnan e flotta nevezetes hét expedíciójára indult, nos ugyanott verte tönkre a XIX. század végén egy francia armada a kínai császár négy flottája közül az egyiket. Aztán eltelt bő egy évszázad, és idén tavasszal egy rakétás kínai fregatt tűnt fel az észak-afrikai vizeken, több ezer, Líbiában tevékeny kínai állampolgár (olaj!) evakuálását védendő, segítendő. A kínai partoktól ilyen meszszire a XV. századi Cseng Hö admirális merészkedett csak.

Ha a népköztársaság állampolgárai eztán a világ bármely pontján veszélybe kerülnének, mindenki nyugodtan számíthat egy kínai hadiflotta megjelenésére. Peking célja pontosan ez – ha a szokásos titkolózás miatt és közepette nem is deklarálják.

FOTÓ: REUTERS