Jött – állítólag – az olcsó import, a vevők vitték a termelők szerint áron alul kínált dinnyét, és mindenki feljajdult. A gazdák főleg azért, hogy ilyen filléres áron nem képesek megtermelni a dinnyét, ki kellene tiltani az importot az országból. Ez lenne az érdekük. Hogy a vásárlóké is ez lenne, azt nem mondta senki. A gond az, hogy a kitiltás valószínűleg a magyar mezőgazdaság azonnali összeomlását eredményezné, mert a mi exportunkkal szemben is eljárnának, főként az uniós országok, hiszen a kitiltás ellentétes az áruk szabad áramlásával, az unió egyik alapelvével.

A minisztérium szigorított az ellenőrzéseken, ami itt-ott eredménnyel járt, például azzal, hogy a vásárlók a legelső napokban legalább nyugtát kaptak, amikor fizettek. A minisztériumi szándék azonban nemesebbnek hatott: tisztítani szerették volna a pia cot a zavaró tényezők kiszűrésével. Ez hatott: a dinnyét a fő szezonjában olyan drágán kapta a vásárló, mint korábban sohasem. Hogy ez jó-e a termelőknek és a kereskedőknek, vagy netán inkább rossz a csökkenő kereslet miatt, az csak a végelszámoláskor dől el.

A gazdák a magyar dinnyetermesztés alkonyát látták az olcsó importban. A jelek azt mutatják, hogy e félelmük egyáltalán nem alaptalan. Állítólag már idén is csökkent a dinnyetermő terület. Lehetséges. Két évtizede nem kapunk egzakt számokat. (Más zöldségről sem, semmilyen terményről.) Az eladott vetőmag mennyiségéből következtetnek a termőterületre. Ám a termés útjának csak kicsi része követhető – a hipermarketek vásárlásai és az export. A többi rejtély. Eléggé sötét terrénum ez kormányzati szempontból, mert gyakorlatilag semmiféle valós statisztika nincs, adatok közlésére a résztvevők nem kötelesek. Kicsit fejre állt ez az államraison.

A hozamok is csupán tapasztalati tények alapján becsülhetők, habár e téren egységesek a vélemények. A magyar dinnyetermelők hektáronként harmad- vagy negyedannyi termést takarítanak be, mint a konkurenseik. A termelékenységük is nagyjából így viszonyul a többiekéhez, az ültetéstől a tartályládáig. Egész országrészekben nincs például egyetlen olyan berendezés sem, amely egyszerűsítené a legnehezebb fizikai munkát – a szedést. Végezetül a termelők csaknem teljesen kiszolgáltatottak a piacnak, saját piacszerző képességük nincs, vagy elhanyagolható. Felvásárlóknak, kereskedőknek adják el a termést, azoknak kiszolgáltatva. És jajveszékelnek, hogy mindenki keveset fizet a dinnyéért. Mire panaszkodik akkor a magyar? Mi kellene még, hogy összeomoljon az ágazat?

A piaci viszonyokba tehát belekotnyeleskedett a minisztérium. Ez garancia arra, hogy a dinnyetermelők továbbra se végezzék el maguk a piaci munkájukat. Nem elég hirdetni, hogy a magyar dinnye milyen kiváló minőségű. Tegyük fel, hogy ez többnyire igaz. Ám el is kéne azt hitetni.Milliárdos összegek szükségesek a termékmarketingre, és ezek nem állnak a Vidékfejlesztési Minisztérium rendelkezésére. Talán picinyke töredék.

A termelők szeretnek hinni a csodákban. Például abban, hogy ha nehézségeik lesznek, akkor a Kossuth téri palota majd lép. Ez az egyik oka, hogy eszük ágában sincs létrehozni egy – egyetlenegy! – saját szövetkezetet, amely képes lenne szervezni, tanácsokat adni, tárgyalni, az árakat, viszonyokat ismerő menedzsmentet maga fölé állítani, s talán még az időbeli megosztást is kialakítani a termelésben, hogy hosszan a piacon lehessen maradni. Az ilyen szövetkezet tényező. Az egyes termelő nem az.

Föl sem tételezzük, hogy változatlan lenne az első Orbán-kormány viszolygása az erős szövetkezetektől. A minisztérium lépései azonban konzerválták azon állapotokat, amelyek valóban veszélyessé válhatnak az egész magyar dinnyetermesztés számára. A piaci hely és elismerés kiküzdése nem kormányzati feladat. Ha a kormány ezzel próbálkozik, az hosszú távon borítékolható kudarc. Ez a termelők feladata, és a hitegetésük csak a felismerés elodázására alkalmas. Márpedig most dinnyeügyben hitegetés történt.

A mai agrárirányítás a kistermelés előtérbe helyezéséről szól, gyakorlatilag persze inkább csak a dicsőítéséről, és csak egészen kis mértékben a segítéséről. (Mert hiába a segítő szándék, ha eszközök alig állnak rendelkezésre.) Ez az irány csapdákat rejt, szépen rejtett gödröket, biztosan fogó vidravasakat, amelyekből lehetetlen kiszabadulni. Miért?

A kistermelő olykor sokat tud – a képzettebbek képesek például ellenálló alanyba nemes dinnyepalántát oltani! –, de alig bír beszerezni egy igazán megfelelő öntözőberendezést. Mert az drága. A termelési volumene nem bírja el. Hogy egyéb technológiai ráfordítások tízmillióiról most hallgassunk. Ezek azonban szükségesek lennének ahhoz, hogy a hozamok ne öt évtizeddel ezelőttiek vagy a harmadik világban megszokottak legyenek.

A másik a termelékenység. Ez bizony csapnivaló hazánkban, különösen a zöldségtermesztésben. A feketén foglalkoztatott napszámos még mindig olcsóbb, mint ha az élőmunkát holtmunkával (gépekkel) pótolnák, vagy legalább mind nagyobb részben helyettesítenék. Ez sosem volt cél a farmergazdaságokról való kiábrándítóan megalapozatlan kisgazda álmodozás óta. Most sem az. Az agrártermelékenység növelése ismeretlen cél az Orbán-kormány agrárpolitikájában.

Csakhogy a kormányzati felelősség lerázhatatlan. Se hozam, se termelékenység, se piac – honnan lesz jövedelme a csaknem félmilliós egyéni gazdálkodó rétegnek? Mert nemcsak a dinnyetermesztőkről van szó, hanem hatalmas tömegről. A világ halad előre még itthon is, a keresetek csak-csak növögetnek, és a mezőgazdálkodásból élő magyarok ugyanolyan munka- és tőkejövedelmeket várnak, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban munkálkodók. Ez Európa virágzóbb országaiban alapelv, és ennek révén tartják meg a falvak népességét. Nálunk az agrárkeresetek messze a legalacsonyabbak az országban, a tőkejövedelmek pedig töredékei a másutt elérteknek. A következmények kiszámíthatók.

A szerző publicista