Az albérlet fogalmat szinte nem is kell magyarázni, önmagáért beszél. Az albérlő a bérlőtől bérel ingatlant, pl. házat, lakást, szobát stb. Az albérlő fogalom a „szocialista rendszer” igazi terméke, hiszen akkor az ingatlanok döntő többsége állami tulajdonban volt, és ezekben az ingatlanokban, lakásokban bérlők voltak. Az előző rendszerben sok ember várt állami vagy tanácsi bérlakásra, akkor tulajdonhoz kevesen juthattak, tehát bérleti lakást csak az államtól, vagy a tanácstól lehetett igényelni. Az „áhított” tanácsi lakáshoz jutásig is kellett valahol lakniuk ezeknek az embereknek, ezértmind jobban elterjedt az albérleti lakhatás. Ahhoz, hogy a bérlő lakrészét, szobáját kiadja albérlőnek, kellett és ma is kell a tulajdonos hozzájárulása. Az a kevés magántulajdonos, aki esetleg bérbe adta ingatlanát, a legritkább esetben járult hozzá ahhoz, hogy a bérlő albérlőt vigyen az ingatlanba. Az állam, vagy a tanács, akik nem tudták a lakásgondokat megoldani (ami természetesen máig nem oldódott meg), az úgynevezett hajléktalanság elkerülése érdekében a legtöbb esetben hozzájárult az albérleti viszony létrehozásához. Ma azonban, amikor a lakások mintegy 90 százaléka magántulajdonban van, albérletről nem beszélhetünk (hajléktalanságról annál inkább, de ez egy másik téma), mert egy igazi tulajdonos – a magántulajdonos pedig ilyen – nem járul hozzá az albérleti viszony kialakulásához.

A tisztelt olvasó megkérdezhetné, miért kell ekkora ügyet csinálni egy fogalom helytelen használatából. Nem csupán nyelvészeti okból. Az albérleti életmód sajnálatos, de egyben lealacsonyító is volt. Tehát mindenki, aki tehette, elkerülte. A bérlői jogviszony tőlünk nyugatra igencsak elfogadott lakhatási forma, hiszen arrafelé jóval többen laknak bérleményben, mint tulajdonban.

Dr. Jókai Oszkár Budapest