A sajtó július utolsó napjaiban számolt be arról, hogy a hét végén Vona Gábor egyértelműen bejelentette: sem az MSZP-vel, sem az LMP-vel nem hajlandó együttműködni a Fidesz leváltása érdekében.

Nagy vihart kavart az LMP vezetőinek gondolatkísérlete, amelyet Karácsony Gergely képviselő fogalmazott meg egy Népszabadság-interjúban. Pártja részéről egyértelművé tették, hogy amit kifejtett, nem „írói munkásságának” része, hanem átgondolt kezdeményezés. Az LMP felengedett egy kísérleti léggömböt, jól megválasztott időpontban. Távol vagyunk bármilyen választási kampánytól, ráadásul uborkaszezon van, ugyanakkor a 2010 áprilisa óta eltelt időszak megfelelő alapot ad a kiépülő Orbán-rezsim természetének értékelésére. Minden alapunk megvan a borúlátásra. Ha a Fideszen múlik, márpedig alapvetően a kormánypárt stratégáinak jó szándékán, illetve annak hiányán múlik, lesz ez még sokkal rosszabb is.

Az LMP politikai gondolatkísérletét szétcincálták a véleménynyilvánítók. Jellemzően baloldaliak és liberálisok szólaltak meg. A vélemények fő árama szerint elvileg is kizárt bármilyen együttműködés a cigánygyűlölők, antiszemiták, homofóbok, soviniszták erőszakmámorban élő táborával. Sokan elgondolkodtak ugyanakkor azon, hogy ha mégis tető alá lehetne hozni esetleg valamilyen korlátozott megállapodást a Fidesz-rezsim megdöntése érdekében, annak lehetne-e bármilyen technikai realitása. Gyakorlatilag nem akadt senki, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy a Fidesszel ellentétben álló pártok szavazótáborát oda lehet állítani egy ilyen megállapodás mögé.

Döntően abból az irányból fogalmazták meg a dolgot, hogy nácikra soha, semmikor nem szavazunk, de aki egy lépéssel továbbment, azt is egyértelművé tette, hogy a barnák szimpatizánsaitól sem várhat voksokat demokratikus ellenzéki jelölt. Odáig ezek után már végképp nem is ment el senki, hogy azt latolgassa: a Jobbik-problémától eltekintve Orbán demokrata ellenfeleinek belső ellentétei leküzdhetők-e egyáltalán a közös cél érdekében. Az LMP eddig egyetlen választási helyzetben sem szólította fel szimpatizánsait voksolásra az MSZP-vel közös győzelem érdekében, soha nem léptette vissza jelöltjeit. (A legutóbbi Szonda Ipsos-felmérés alapján egyébként magatartásuk okai is megfontolandók: szavazótáboruk számára az MSZP egyáltalán nem vonzó alternatíva, másodlagos preferenciáik és a pártokkal kapcsolatos elutasító véleményük azt tükrözi, az LMP táborának jelentős része számára az MSZP szövetséges erőként sem jön számításba.)

Mindez egyértelművé teszi, hogy ha nem lenne más út Orbánék elmozdítására, mint a legszélesebb ellenzéki összefogás, akkor is rendkívül kockázatos lenne az MSZP, az LMP és a Jobbik vezetői számára „meghirdetni” valamiféle együttműködést.

Ellenben van még egy szempont, melyből meg kellene vizsgálni az LMP által felvetett lehetőséget. Egy olyan szempont, amelyre eddig nem fordítottak kellő figyelmet: az Orbán Viktor által megszemélyesített rezsim megjósolható dinamikája.

Többen felvetették a vitában, alapvetően Karácsony Gergely gondolatmenetét alátámasztandó, a második világháborúban kialakult náciellenes koalíciót, amelyben az angolszász demokráciák egyesítették erejüket Sztálin Szovjetuniójával. Ha ennyire ellentétes rendszerek összefoghattak a közös veszély ellen, miért ne lenne ez lehetséges itt és most is? – kérdezték. A történelmi analógia azonban, mint mindig, szükségképpen sántít. Kézenfekvő, hogy Orbán nem azonos Hitlerrel – ahogy Magyarország demokratikus rendszerének megroppantása sem közelíti meg Németország nácik általi tönkretételének világtörténelmi jelentőségét. Ráadásul a történelemértelmezés eltérései miatt a történelmi példa félre is viheti a vitát.

Úgy gondolom azonban, hogy a második világháború történetének analógiája egy fontos, de nagyon ritkán méltányolt szempontból szerencsés és termékeny. Ez pedig az a nehezen vitatható tény, hogy miközben Európa háborútól tartott, és aki tudott, szövetségest keresett, a legaktívabb szereplő, aki a történelem végső alakításában mindvégig kezében tartotta a kezdeményezést, maga Adolf Hitler volt. Ellenfelei egyáltalán nem voltak „természetes szövetségesek”, igazából csak akkor fanyalodtak egymás támogatására, mikor már minden egyéb lehetőség megszűnt. Csak az utolsó utáni pillanatban fogtak össze ellene – szinte csak azért, mert az újabb és újabb frontokon támadó Hitler végképp nem hagyott nekik más utat.

Mit akarok ezzel mondani? Karácsony Gergely 2011 júliusában elhangzott javaslatát több kétely fogadta, mint megértés. Ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik a fideszesek hatalomgyakorlásával szembeni lehető legszélesebb összefogás. Csakhogy az Orbán-rezsim még nem pompázik „teljes szépségében”. Csak egy dologban lehetünk biztosak: Orbánnak nagyszabású tervei vannak a magyar társadalom viszonyainak tökéletes felforgatására. Az iramot ő diktálja, és aki nincs vele, annak a legváltozatosabb eszközökkel fűt be a következő években. Senkinek sem hagy levegőt. Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.

Orbánnak – és ellenfeleinek – pedig Meggyes Tamás mutatta meg, miként kell úgy politizálni, hogy valaki megszervezze a koalíciót önmaga megbuktatására.

A szerző újságíró