Július 26. óta, azaz szűk két héten belül 5400 milliárd dollár füstölt el, vált köddé a világ tőzsdéin, ahogy az euróövezeti válság, majd az adósságplafon emeléséről folytatott parttalan amerikai belpolitikai vita következményeitől megijedt befektetők fejvesztve menekülni kezdtek a parkettről. A japán jegybank pedig egy nap alatt a magyar GDP felével egyenlő, 58 milliárd dollárnyi jent dobott a piacra csak azért, hogy gyengítse a saját nemzeti valutáját, és védje exportra termelő vállalatainak versenyképességét. Két nap múlva ugyanott állt az árfolyam, ahol az intervenció előtt.

Ezekhez képest bagatell az a 700 milliárd forint, mai árfolyamon számítva 3,6 milliárd dollár, amit a magánnyugdíjpénztárak működésük 13 év alatt „eltőzsdéztek”, ahogy Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi miniszterelnöki megbízott sulykolja az ilyenre fogékony agyakba. Ha a magánkasszák állampapírt vettek volna a pénzen, ha nem költöttek volna magukra tízmilliárdokat, ha alacsonyabbak lettek volna a vagyonkezelési díjak, akkor ma hol tartanánk. Ám ahogy a sportpályán, úgy a befektetők világában is tökéletesen értelmetlen és értelmezhetetlen a „mi lett volna, ha” típusú magyaros tépelődés.

Ki lehet ugyan számolni, modellezni lehet a szemünk előtt kibontakozó válsággal járó veszteségeket is, de nem ezzel, hanem a gyógymód mielőbbi megtalálásával kell foglalkozni. Az adósságválság és a nyomában járó globális gazdasági lassulás kezelésében nem a befektetőké, hanem a politikusoké a felelősség. A befektető csak áraz, kalkulál, és odatolja a pénzét, ahol az ár, az elérhető haszon és a kockázatok háromszögében optimális helyet talál a számára. És ez most nem Magyarország.

Krízishelyzetben a megszokott sémák szerint cselekednek a befektetők: felvásárolják a menedék valutákat, értékálló aranyat vesznek, és a legstabilabb gazdaságú országok állampapírjaiból spájzolnak be. Még ha nagyobb veszteségek árán is, de kimenekítik a pénzüket a tőzsdékről. Most például a recessziótól való aggodalmak a bányaipari és az energetikai cégek árfolyamát nyomják lefelé, hiszen ha nincs konjunktúra, akkor kevesebb nyersanyagra lesz szükség, s a túlkínálat miatt engedni kell az árakból. Egy azonban biztos: az adott vállalat papírjainak árfolyama csak ideig-óráig függetlenítheti magát a cég fundamentális értékétől, mert egy szint elérésekor olyan olcsóvá válik, hogy valaki elkezdi venni.

És ekkor ismét érvényesül a csordaszellem, vételi oldalon beszállnak a többiek is, s az árfolyam ismét felkapaszkodik a normális, őt megillető helyre. Hogy mit nevezünk ez esetben normálisnak, az viszonyítás kérdése, bonyolult technikai elemzések mindenesetre segítenek eligazolni a kérdésben, célárfolyamot megjelölve a belépési ponthoz. Most azonban a lefelé tartó tőzsdét jelképező medve az úr a parketten – és a világban is –, s egy darabig az is marad. A befektetők a megnyugtató hírekre szomjaznak, bárhonnan is érkezzenek azok.

A tőzsde reakcióit rövid távon 90 százalékban a pszichológia határozza meg, a gazdasági tényezők csak hosszabb távon kerülnek a várakozások elé az értékelési szempontok rangsorában. Ennek fényében egy infarktusos beteg EKG-jéhez hasonló hektikus mozgások jellemzik majd a tőzsdeindexek alakulását. Csak az biztos, hogy a beteg gyógyulásra van ítélve.