Nyilvánvaló, hogy ebben az új gazdasági, pénzügyi világválságban minden kormány nehézségekkel küszködik, számos olyan intézkedést kénytelen hozni, mely érdekeket sért, korábban kiharcolt jogokat érint, mely arra kényszeríti a családokat, hogy takarékosabban éljenek. A feszültségek, az elégedetlenség, a rossz hangulat csökkentésének, elkerülésének azonban egyetlen útja van: a folyamatos párbeszéd, az érdekegyeztetés, és semmiképpen nem az érintettek véleményének figyelmen kívül hagyása.

Ennek fényében nem értem, miért kell olyan drámai gyorsasággal meghozni az új, a társadalomban alapvető változásokat hozó törvényeket? Miért kell a demokrácia írott és íratlan szabályaitmegszegni, az érdekegyeztetési tárgyalásokat minimális szintre, csaknem nullára csökkenteni, a különböző társadalmi szervezeteket, szakszervezeteket figyelmen kívül hagyni? Nem értem, hogyan lehet visszamenőleges hatállyal törvényeket hozni? Hogyan lehet a munka törvénykönyvébe olyan változásokat javasolni, melyek a szakszervezeti vezetők szerint 98 százalékban a munkavállalókat sújtják, akiknek többségét már az egykulcsos 16 százalékos adó bevezetése is hátrányosan érintette?

Rossz üzenete van a kormányszóvivő bosszúízű javaslatának is, mely szerint meg kell találni azokat a jogi megoldásokat, amelyek lehetővé teszik az elmúlt nyolc esztendő miniszterelnökeinek felelősségre vonását az adósság növelésében. Nem csoda, ha ezen az ellenzék felháborodik, kevésbé van viszont meglepve jelen írás szerzője, akit egy mindenki által jól ismert tény leírásáért a jobboldali média börtönbe kívánt csukatni (l. Börtönbe velem, Népszabadság, 2006. augusztus 9). Az már csak hab a tortán, hogy azok a politikusok, akiknek sikeréért annak idején sokat dolgozott, az égvilágon semmit sem tettek ennek az akciónak amegakadályozásáért.

Az Európai Unió elnökségének átvétele előtt joggal reménykedtünk abban, hogy elnyerjük a többi tagország elismerését, hiszen politikusainkban megvan az a képesség, hogy ezeknek az elvárásoknak megfeleljenek. Jómagam egy pillanatig sem tételeztem fel, hogy közvetlenül az EU-elnökség átvétele előtt olyan törvényt hoznak – amédiatörvényre gondolok –, amely joggal váltotta ki a legkülönbözőbb pártállású uniós politikusok ellenérzéseit. Hol van itt a politikusoktól elvárható megfontoltság, előrelátás? Vagy ennyire nem ismerik a nyugati világot?

Ha elfogadjuk azt a magyarázatot, hogy mindebben a hazai és külföldi balliberálisok keze van, miért kell számukra a támadásokhozmuníciót szolgáltatni, éppen abban a számunkra különleges időszakban, amikor Európa színpadán reflektorfényben vagyunk, amikor rajtunk a világ szeme? Hogyan lehetséges, hogy a Fidesz egyik meghatározó, az EU parlamentjében ülő politikusa obszcén jelzőkkel sértegeti a USA egyik külügyi politikusát, mert kritizálni merészelte a kormány egyes intézkedéseit? Talán azt gondolják párttársai, hogy ez a „keménység” az ország érdekét szolgálja?

Ha elfogadjuk ezt a stílust, nem kellene őt washingtoni követnek kinevezni? Egy politikustól joggal elvárható, hogy diplomatikus legyen, s még akkor is fogja vissza magát, ha a vádak minden alapot nélkülöznek. Miért akarunk mi „hősök”, Európa számára útmutatók lenni, oly módon, hogy közbenmegsértjük barátainkat, a bennünket ilyen-olyan módon támogató pénzintézeteket, kormányokat? Valóban olyan erősek lennénk, hogy nekünk már nincs szükségünk a nyugati világ jóindulatára, segítségére?Mintha nem mi vennénk fel kölcsönöket a tőkés világ pénzintézeteitől, és nem mi tartoznánk nekik tetemes összegekkel, mintha nem ők telepítenének munkaalkalmat és exportot jelentő vállalkozásokat hazánkba. 1996–98-ban Orbán Viktor szűk körű tanácsadó testületének, a Vének Tanácsának, majd 2002–2004 között a Szövetség a Nemzetért polgári kör tagjaként a miniszterelnököt demokratikusan gondolkodó embernek ismertem meg.

Aki annak idején – bármennyire is hihetetlen – meghallga tott bennünket, és nem zárkózott el az általunk felvetett gondolatok elfogadásától sem. Tagadhatatlan, hogy két választás váratlan (?) elveszítése mély nyomokat hagyott benne, de nehéz elfogadni azt a magyarázatot, hogy ennek eredményeképpen egyénisége alapvetően megváltozott volna, és képtelen lenne ellenállni a feltehetően mindnyájunkban benne lévő auto riter hajlamoknak. Demokratikusan gondolkozó embernek tartom a Fidesz frakcióvezetőjét is. Attól tartok azonban, hogy számunkra ismeretlen, korlátolt képességű „agytrösztök” (?) veszik őket körül, melyek szándékuktól függetlenül rossz tanácsokat adnak nekik.

Jelen írás szerzőjének, aki annak idején sokat támadta a Horn Gyula által vezetett MSZP–SZDSZ-kormányt, el kell ismernie, hogy az a koalíció egyáltalán nem használta ki kétharmados többségét arra, hogy az alkotmány s a jogszabályok módosításával próbálja hatalmát bebetonozni. A kétharmados többség elnyerését ma sem szabad úgy értékelni, hogy ennek birtokában már mindent szabad a hatalomnak. A társadalom a két ciklusban kormányzó pártokat kívánta leváltani, mert nem volt elégedett a működésükkel, mert abban bízott, hogy az új politikai erő hatékonyabban irányítja az országot, jobb életkörülményeket biztosít számára. Ezt oly sokan gondolták, hogy mindez kétharmados többséghez vezetett.

Teljesen hibás megközelítés, hogy az új kormány a jövőt érintő elképzeléseivel, most megismert programjával nyerte volna el a társadalom bizalmát, hiszen ezek túlnyomó részéről a választás előtt egy szót sem ejtettek. Ki gondolhatja komolyan, hogy azok a polgárok, akiknek életkörülményeit, korábban kiharcolt jogait az új jogszabályok alapvetően megnyirbálják, s esetleg még munkájukat is elvesztik miattuk, a Fideszre adták volna voksaikat, ha előre tudják, mi vár rájuk? Nem tart a kormány attól, hogy az érintettek egy idő után az eddigieknél is drasztikusabb formában adnak majd hangot elégedetlenségüknek?

Az a tény, hogy a fentiek ellenére nem, vagy alig nő az ellenzék elfogadottsága, félrevezető, hiszen a társadalommég nem felejtette el a Gyurcsánykormány baklövéseit, és kevéssé befolyásolja, hogy a Bajnai-kormány jó benyomást keltett külföldön, és (még Orbán Viktor által is sikeresnek minősített) intézkedéseivel sikerült az országot fenyegető összeomlást elkerülnie. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a jobboldalon – számos vonatkozásban a Fidesz központosító tevékenységének eredményeképpen – eltűntek azok a polgári pártok (MDF, MDNP, Kisgazdapárt és az önálló KDNP), melyek összegyűjtenék azok támogatását, akik csalódtak a Fidesz politizálásában, de – egyelőre – semmiképpen nem kívánnak a baloldali MSZP-re és a liberálisnak minősített LMP-re szavazni. Félő, hogy mindezek következtében a Jobbik fog erősödni, ami az ország számára katasztrofális következményekkel járna.

Nem kívánok tanácsot adni a legnagyobb ellenzéki pártnak, de tudomásul kellenemár venniük, hogy belső torzsalkodással, a kiváló kommunikációs készséggel megáldott, de számos kapitális hibát elkövető Gyurcsány Ferenccel és az elmúlt években hitelüket vesztett miniszterekkel képtelenek lesznek a társadalom támogatását újra elnyerni. Tiszta és támadhatatlan politikusokra lenne szükségük. Meglévő ismereteimre támaszkodva ezek közé sorolom Bajnai Gordont, Oszkó Pétert és Balázs Pétert, a volt külügyminisztert is. Bármennyire is hihetetlen, de egy erősebb ellenzék a Fidesz és végső soron az ország érdekét is szolgálná. Elősegítené, hogy a kormányzó párt visszafogja magát, nagyobb figyelmet fordítson intézkedéseinek demokratikus jellegére, a párbeszédre. Szilárd meggyőződésem, hogy a későbbi siker, a hazai és nemzetközi elismerés érdekében a Fidesznek változtatnia kellene politizálásán.

Szakítani kellene mindazon törekvésekkel, melyek az autoriter kormányzásra jellemzőek. Sikerpropagandára sincs szükségünk, hiszen e téren már vannak rossz tapasztalataink: addig ismételgettük a szovjet típusú szocializmus világméretű győzelmét, míg az egyik pillanatról a másikra össze nem omlott! A Fidesznek abba kellene hagynia a társadalom kettészakítását célzó politizálást, törekednie kellene a megbékélésre, a demokrácia írott és íratlan szabályainak betartására. A magyar ember igaz ságra igen, de bosszúra nem vágyik, és „harcolni” sem akar. Dolgozni szeretne és munkája gyümölcseként nyugalomban, biztonságban élni mindennapjait.

MARABU RAJZA