Ma úgy tűnik, egyetlen demokráciaféltő felhívás lesz sikeres: minden tisztességes ember szavazzon a Fideszre, nehogy a Jobbikkal alakítson kényszerkoalíciót. Erre a készülő választási törvény ismert verziója alapján minden esély meg is van.

Nem az a baj, hogy a fideszes kitalátorok gazdasági, jogi és kulturális rombolására, diplomáciai sületlenségeire nem érkezik megfelelő kritikai válasz. Érkezik számtalan, de a hatásuk – árnyaltan mondva – nem szembeötlő. S nem csupán azért,mertOrbán és udvara érzéketlen a bírálatra, hanem azért, mert a kormány lépései (nagy)tőkés módra osztálytudatosak, a demokratikus ellenzéké pedig nem. (Vö.: Kállai R. Gábor: Demokratikus tőkecentralizáció, Népszabadság, május 2.).

Eddig a közjogi vita, elsősorban az alaptörvény kritikája, az emberi jogok védelme szolgált közös ellenzéki alapként. Az alaptörvény hazai és nemzetközi bírálata igaz és helyénvaló, az lesz a sarkalatos törvények szakszerű elutasítása is; az efféle viták érdekesek lehetnek a sajtóban, számos doktori értekezés születhet belőlük, a polgárokra azonban kevéssé hatnak. Ennek oka nem az érdeklődés hiánya, hanem az a komor belátás, hogy önmagában a jó alkotmány még semmire sem biztosíték: a törvények átírhatók, a jogállam szelleme elűzhető, nem kell más, mint a jogalkalmazót – bírót, rendőrt, köztisztviselőt – a többségi elvre hivatkozva létbizonytalanságba kényszeríteni. A nagy akciók, petíciók, tüntetések száma és hatása is megcsappant. Ennek részben a kormány teljes érzéketlensége az oka, másrészt azonban ezen megmozdulások egyoldalúsága.

Vannak 28 500 forintos, azaz a nyugdíjminimum és a segélymaximum összegének megfelelő emberi jogok, vannak 78 000 forintosak, a minimálbérrel mérhetők, s vannak a társadalmi minimum, körülbelül százezer forint fölöttiek. Az említett összegek egyúttal a politikai érdeklődés és cselekvés határpontjai is.

A közjogi vita például százezer forint fölött értelmezhető: komolyan vehető havi 28 500 forint alatt a választási reform kérdése? Netán az, hogy miképpen lehet majd megváltoztatni az alaptörvényt? A sajtószabadság? A nyomtatott papír még csomagolásra sem alkalmas, mert mindent összefog, a tévében meg minden csatornán ugyanaz a folytatásos krimi megy, akár híradónak, akár miami helyszínelőknek mondják. Persze szolidárisak vagyunk Gyöngyöspata roma lakóival, de minket is fenyeget a munkanélküliség,messze is van, s ők sem jöttek Pestre tüntetni a médiatörvény ellen.

A szakszervezetek némi engedmény és bírósági tologatás után átmenetileg elálltak a sztrájkszervezéstől, kérdés, hogy ősszel merészebbek lesznek-e. A szakszervezetek képesek lehetnek határozott cselekvésre, feltéve, hogy maradt tagságuk, s az vállalja az állásvesztés kockázatát egy vadsztrájknak minősíthető megmozdulásban való részvétel miatt. Esetleg egy országos politikai sztrájkért.

Az Európai Unió közös értékeire, jogszabályaira, egyezményeire való hivatkozás is minimumkövetelmény. Ám tökéletes félreértés feltételezni, hogy az orbánizmus egyedülálló Európában. Az úri osztálygőg, a mucsai kivagyiság persze nem éppen européer magatartás, de a válságot mindenütt a polgárok – elsősorban a munkavállalók és a nyugdíjasok – terhére, a létbiztonság maradékának felszámolásával oldják meg. Az egyik fideszes párttévében valamikor januárban elhangzott egymondat: elképzelem –mondta a néptársnő –, hogy ahogyan Magyarországon egy a tábor, egy a zászló, úgy fog Európa is ama zászlómögé felsorakozni, amit OrbánViktor visz előtte.

A rémítő kép – az ellenkező látszat ellenére – kezd valósággá válni.

A demokratikus ellenzék akkor lehet majd sikeres, s tán akkor tud fennmaradni, ha megpróbál együtt választ keresni arra a helyzetre, ami a magyar neokapitalizmus húsz évében és az újabb világgazdasági válság elmúlt három évében kialakult. A tartósmunkanélküliségre, a nyugdíjasok helyzetére, a perifériára szorultak sorsára, a jövőtlen fi atalokéra, a munkavállalók kiszolgáltatottságára.

A demokratikus ellenzék pártjainak, mozgalmainak, a demokrata polgároknak rá kell döbbenniük, hogy osztálypolitikával csupán az elemi közös érdekeket kifejező osztálypolitizálást lehet szembeállítani.

Az osztálypolitika nem elválaszt, hanem összeköt: az elégedetlenség eddig külön-külön megjelenő munkahelyi, utcai, szellemi, kulturális és egyéb formái a túlélés és az értelmes élet lehetőségét követelő „lázadási potenciállá” állhatnak össze.

Ha más nem is, de a munka törvénykönyvének jelenleg folyómiskárolása felhívhatná a figyelmet arra, hogy amikor a Legkétharmadosabb Vezető a jóléti állam megszűnéséről s a munkaalapú társadalomról szónokolva kifejti, nem tűrhető, hogy emberek arra rendezkedjenek be, hogy segélyből éljenek, s megoldásként a kényszerközmunka bevezetését kezdeményezi, s ezt megszorításokból, elkonfiskált nyugdíjpénztári megtakarításokból vagy hitelre vásárolt részvényekből finanszírozza, valójában a Legfőbb Bróker státusára tör.

Ez nem áll ellentétben azzal, hogy a Fidesz és a Jobbik hamis antikapitalizmusa, szóvirágos globalizáció- és elitellenessége jelentős népszerűségnek örvend.

A kapitalizmus megdöntése momentán nem tűnik aktuálisnak, emberszabásúvá tétele sem könnyű, de az orbáni kaszárnyakapitalizmussal szemben visszakövetelhetők azok a tényezők, amelyek elviselhetővé teszik: a jogbiztonság, az emberi jogok tisztelete, a nyugdíj biztonsága, a kiterjedt szociális gondoskodás, az egészségügy karbantartása.

Amikor Orbán Viktor meghirdette a munkaalapú társadalmat, feltehetően nem a klasszikus munkásmozgalmi dal járt a fejében – „nézd a földön minden érték a munkából fakad” –, mert az ugyebár úgy folytatódik, hogy: „s mi majdhogy éhen nem veszünk a tőkés rend alatt”.

A szerző író

– Fiúk, az éhséglázadás lefújva! Totya fölfalta a paradicsomot, amivel a szónokot akartuk megdobálni MARABU RAJZA