Bizony érdemes ezen a dolgon töprengeni. A virágárus sokakkal együtt, akik hasonlóan vélekedtek, nem arra gondolt, hogy az emésztés így könynyebb, hanem éppen arra, hogy nehezebb. A könnyű emésztés távolít a békétől, a nehéz közelít hozzá. Ha muzulmán gyilkolja a „mieinket”, akkor könnyű emésztési lehetőség adódik a számunkra: „ők” a gyilkosok, „mi” az áldozatok. Ez kényelmes és az önképünk szempontjából megnyugtató szellemi pozíció könnyű következtetéssel: meg kell magunkat védeni ellenük.

Ha viszont a „mieink” egyike gyilkolja a „mieinket” muzulmánellenes célzattal, akkor a könnyű emésztés lehetősége megszűnik. A könnyű következtetés szörnyű következtetésként lepleződik le, hiszen a „mi” nevünkben vívott önvédő harcban „egyikünk” a „mi” gyerekeinket öli. A frontvonal keresztbe áll, szétmetszi a „mi” és az „ők” halmazát. Nem tudjuk a gyilkosok és az áldozatok közötti frontvonallal elvágni „magunkat” „tőlük”. Pedig ősi és rossz hajlamaink szerint ezt tennénk. Nem „mi” norvégok, hanem „mi” emberek. Norvégok, arabok, magyarok, cigányok, németek, zsidók, banyamulengék.

Az ember annyira ember, amenynyire nem a természet része. Amenynyire úrrá lesz törzsvédő természeti ösztönein. A virágárus szavai mögött ez van: tudjuk, milyenek vagyunk, lennénk „természetünk” szerint. Szerencse a szerencsétlenségben, ha a gyilkos személye nem megkönnyíti, hanem megnehezíti, hogy olyanok legyünk.

Az ember történelmének évezredei alatt bonyolult, sokrétegű, önmagával sokféle harcban, ellentmondásban lévő lénnyé alakult. Tudja, milyennek nem kellene lennie, mégis olyan. Tudja, hogy nem jól teszi, de teszi. És persze az ellenkezőjét is teszi. Ki, mennyire. Tipikus jelenség, hogy felebarátunk rasszista közhelyeinek előadását azzal az antiraszszista közhellyel zárja, hogy „persze nem lehet általánosítani”. Nem lehet, de muszáj neki.

A Kamrában játszották Torsten Buchsteiner zseniális kamaradrámáját, a Nordostot, melyben a moszkvai Dubrovka színház túszdrámáját meséli el három nő. Az egyikük egy fiatal csecsen özvegy, aki akkor csatlakozott a terroristákhoz, amikor a férjét Csecsenföldön lelőtték. Gyilkosának felesége a másik szereplő, s egy harmadik, aki a színházban fogságba esett, s akinek a férje belehalt a brutális túszszabadításba, ezzel zárja a darabot (emlékezetből idézem, elnézést, ha pontatlanul): „Én azóta gyűlölök minden csecsent! Fiatalt, öreget, gyereket! De tudják, mit?! Ha az én férjemet ölték volna meg a mi katonáink, én is ott lennék a terroristák között!” Olyan vagyok, mint akit gyűlölök.

Mindnyájan ilyenek vagyunk. És én mégis a csecsent gyűlölöm, aki azt teszi, amit én tennék. Meg azt is, amelyik nem teszi, mert jobb nálam. De csecsen. Ilyenek vagyunk. Embertelennek lenni emberi dolog. Emberinek lenni pedig embertelenül nehéz.

FOTÓ: REUTERS HAAKON MOSVOLD LARSEN/SCANPIX