Ahogyan az Eötvös Károly-idézetből is világosan érthető, veszélyezteti, adott esetben (mint most, a Képíróper első fokán) meg is semmisítheti az igazságszolgáltatás objektivitását, ha a közvélekedés bejut a tárgyalóterembe. A „bejutás” nem kizárólag azt jelenti, hogy a bíróság épületét az ilyen perekben rendszerint ellepik a bűnpártolók, hanem azt, ami az ország lakosságának általános vélekedése az adott kérdésben. Magyarországon „felszabadulásunk” (a rendszerváltás, illetve a szovjet csapatok távozása) óta különös a közvélekedés náci kérdésekben. Az új kurzus („a” rendszerváltók) jobboldali politikusai – akik között szép számmal találhatók fasiszta, illetve náci ideológiával fertőzöttek

–, minden eszközzel igyekeznek relativizálni a magyar jobboldal végzetes történelmi bűneit. Amit lehet (és amit nem lehetne), azt letagadják (egyesek, még a holokausztot is). Ha ez nem megy, akkor jön a mentségkeresés és -találás. Ha ez se sikerül, akkor jön a „te anyád!”, vagyis, hogy a kommunisták, hű, meg ha! És amikor még ez sem működik, akkor jön a (mindig sikeres) karaktergyilkossági kísérlet! Ez a jobboldal úgy ítéli el a ’45 és ’89 közötti időszakot, mintha az csak a Rajk-perből és az ’56 utáni megtorlásból állott volna. Pedig, például a nácizmus és a fasizmus kommunista megítélése nem volt tévedés. Orbán fékevesztése (2002) óta teljes erővel folyik a baloldal megsemmisítésének (szégyenletes és antidemokratikus) kísérlete, melynek része a jobboldal bűneinek tagadása és a tagadás tagadóinak megfélemlítése. És ez a kulcslyukon át is bejut a tárgyalóterembe. Ez biztosan nincs jól így, és (aligha tévedek), ebben nem lesz egyhamar változás.

A változáshoz ugyanis arra mindenképpen szükség lenne, hogy a bírák (egyike-másika) túl tudjon lépni a közvélekedésen és valóban független ítéletet hozzon olyan perekben, amelyek történelmi tanulságul szolgálhatnának. A Képíró-ügy ilyen bírát érdemelt volna. Ehhez azonban öt év nem volt elegendő felkészülési idő a magyar igazságszolgáltatóknak. Ez a bíróság bizonyítékok hiányában mentette fel a nyugalmazott csendőr százados urat, úgy, hogy maga érvénytelenítette a bizonyítékokat: a m. kir. törvényszék 1944-ben hozott jogerős ítéletét és a szerb ügyészség aktatonnáit.

És még valami: ha Magyarországnak nem a szélsőjobbal is barátkozó (l. 2006-os Kossuth téri beszéd, bocskaiban!) viszont (legalább a magyar) történelmet ismerő és hazája jövőjéért felelősséget érző köztársasági elnöke lenne, akkor a Képíróügyben való megszólalásával – megkésve bár, de nem későn –, elindíthatta volna a közvélekedést a nácizmussal és a fasizmussal való szennyezettségtől megszabadító (hosszú) úton. Azt kellett volna az államfőnek mondania, hogy a 97 éves, egészségében megrendült vádlott kegyelmi kérvényét nem fogja elutasítani, de a bíróság – akár Képíró távollétében – a bizonyítékok alapján hozza meg ítéletét! És ne tessék azt mondani, hogy ez a beavatkozás „hatásköri túllépés”. Nem, ez kötelező hatásköri lépés lett volna, sőt lehetne, hiszen a másodfok még hátravan!

Sajnos biztos vagyok benne, hogy a Képíró-per kínálta (valószínűleg utolsó) alkalmat is elszalasztja a magyar jobboldal, hogy szembenézzen osztálya történelmi bűneivel és lemossa magáról a fasiszta-náci szimpátia mocskát.

Haskó László

Haskó Lászlónak módosítania kellett az állításomat ahhoz, hogy csak félig értsen vele egyet. Én ugyanis csak annyit állítottam, amit ő is elismer, hogy ti. „a bíróság közvélemény általi befolyásolhatósága hitelteleníti az igazságszolgáltatást”. A jogszolgáltatásra természetesen hathat a közvélemény: a jogalkotáson, a jogalkotók megválasztásán és befolyásolásán keresztül. Azt pedig végképp nem helytelenítettem, hogy a bírósági ítéletek a közéleti viták tárgyai legyenek. Abban is egyetértünk, hogy a bírósági ítéletek egyik „legfontosabb feladata a példaadás, a bűn fogalmának aktuális tisztázása”. Csakhogy nem minden, hanem kizárólag jogi értelemben. Ha egy nős férfit egy hölgy, aki nem a felesége, azzal vádol, hogy erőszakot követett el rajta, akkor a bíróság csak az erőszak bizonyíthatóságával foglalkozhat, s az ítélete abban mutathat példát, hogy a macsó erőszakot megengedő vélekedés szembenáll a civilizált jogállam felfogásával. A házasságtörés ügyében viszont nem ítélkezik, ezzel kifejezi, hogy az jogi értelemben nem bűn, és nem foglal állást abban, hogy egyéb (erkölcsi, vallási) értelemben bűn-e. Mert erről egy szabad, világi országban mindenki azt gondol és hirdet, amit akar. A feudális államokban ez másképp volt és az iszlám törvények alá vetett országokban ma is másképp van. A jog illetékességének szigorú behatárolása az állampolgári szabadság alapfeltétele. És ez így van a történelemmel kapcsolatos ítéletekkel is az uszítás és az államrend erőszakos megdöntésére való szervezkedés határáig. Ha szabad országban akarunk élni, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a történelemkép befolyásolására nem a tárgyalóterem, hanem a szabad nyilvánosság áll a rendelkezésünkre.

A jogállamot nem lehet a jogállami normák felrúgásával erősíteni. Azzal sem, ha az államfőt arra bíztatjuk, hogy hatalmi szóval befolyásolja a bíróságot. Amennyire fontos, hogy a társadalom minél nagyobb része különbséget tudjon tenni a jó és a rossz oldal között, annyira fontos az is, hogy a bíróság a háborús bűncselekményt minden oldalon ugyanúgy ítélje meg. Ebből pedig az következik, hogy a történelmi ítélkezést függetleníteni kell a jogitól. Ha nem tesszük, a történelmi igazság barátai és a jog barátai is rosszul járnak.

Révész Sándor