Gyöngyöspatán kétszázhuszonegy regisztrált munkakereső él, zömük évek óta alkalmi munkából, csurranó-cseppenő, államilag támogatott foglalkoztatásból és segélyekből tartja el a családját. Többségük roma, de akad köztük nem roma is tucatjával. A közmunka, amit az állam a béketeremtés jegyében, külön is marketingelve negyvenüknek felkínált, szusszanást jelent mindenkinek.

A romáknak meg is mondták sebtiben, hogy ne válogassanak, elő a bozótirtó machetével – aminek használatára külön engedélyt kapnak a hivataltól, elvégre az fegyvernek számító tárgy –, aztán neki a havasalji susnyásnak, hadd tisztuljon a terep!

Tizenkét nem roma azonban köszönte szépen, de nem kért a hőn áhított közmunkából. Három a védett korára hivatkozott, kilenc meg sem indokolta, miért visszakozott. Nem hozakodott elő fájós lábbal, nem akart fiával, férjével cserélni a könnyebb feladatért, nem keresett kifogást. Egyszerűbb megoldást választottak: munkaviszonyt igazoltak. Pár nap alatt kilencüknek termett szerződése arról, hogy valahol alkalmazzák őket, így már nem kell részt venniük a közmunkában. Hogy ki szerződtette őket, szinte mindegy is: rokon vagy hajdani iskolatárs – a lényeg a hivatalos igazoláson van, a tények ellenőrzésére már úgysem lesz erő. A módszer mindegy is. Csak a cigánnyal ne kelljen együtt irtani a bozótot.

Sűrűbb az, mint a kormány gondolja.