Az ötvenes években születve nem éltem át a huszadik század első felének borzalmait, demég jutott valami amúlt század lassan eltűnő örömeiből. A végtelen beszélgetésekből, a hosszú, kézzel írt levelekből, a vastag, többkötetes klasszikus regényekből. S abból, hogy az olyan szavak, mint az adó, hitel, kamat, munkanélküliség, hajléktalanság, cigánykérdés, zsidókérdés nem részei a beszélgetéseknek, s pénzügyekről sem szokás baráti társaságban csevegni.

Örültem a rendszerváltozásnak, magával ragadott a szabadság szele, előbb a békés filmkritikusi létből a harcos politikai publicisztikába, majd a politika közepébe, a parlamenti képviselőségbe sodort.

Ha egy szóval meg lehet fogalmazni a lényeget, akkor az első rendszer az „egyenlőség”, a második a „szabadság” vezérelve köré szerveződött. S minden álság, ellentmondás és megalkuvás dacára végső soron mindkettőben érvényesült is a választott alapelv.

A magát szocialistának nevező rendszert annak idején sokan támadták a növekvő egyenlőtlenségért, de éppen a rendszerváltozás után ránk zuhanó szélsőséges társadalmi változások mutatták meg, hogy az új rendszernél (és az 1945 előtti félfeudális rezsimnél) lényegesen egyenlőbb életfeltételeket biztosított az emberek túlnyomó többségének. Az új rendszer viszont olyan szabadságot adott polgárainak, amelyet a magyar társadalom korábban soha nem élvezhetett.

Olyan családból származom, amely közvetlenül nem volt haszonélvezője az 1945 utáni nagy társadalmi változásoknak. Apám fiatal korában térképészként hivatásos katonatiszt volt a Horthy-rendszer utolsó éveiben, anyám gimnáziumi tanárnő a „visszatért” felvidéki Léván. Ha marad a régi rendszer, nem jártunk volna rosszabbul. De erről a szüleim sohasem beszéltek, ellenkezőleg, szociá lis lelkiismeretük utólag is fellázadt a mezítlábas parasztgyerekekre és az utcára kilakoltatott családokra emlékezve, és elborzadva mesélték, hogy sok parasztember az állataihoz orvost hívott, de a beteg szüleihez nem.

Ez a világ süllyedt alá a háború poklában. 1945-ben, minden bűne és tévedése ellenére egyenlőbb társadalom jött helyette, amelyben megszűnt amerev kasztrendszer,mindenki számára elérhető lett az orvosi ellátás, s a hatvanas-hetvenes évekre a lakosság többsége szerény alsó középosztályi léten nivellálódott. A szabadság hiányán túl a rendszer legnagyobb tragédiája éppen az volt, hogy relatív előnyei csak az előző rendszerhez képest voltak, de a kortárs nyugat-euró pai társadalmakhoz mérve szürkének és szegényesnek hatott. Aligha véletlen, hogy míg az 1956-os forradalom idején még senki sem mert nyíltan arról beszélni, hogy a szocializmust kapitalizmusra kellene cserélni, addig 1989-ben már a szocializmus bármiféle megtartása vált vállalhatatlanná. A rendszerváltásban, ha szerény szerepben is, megadatott részt vennem. A kezdetektől láttam – és húsz éven át írtam róla –, hogy az új rendszer folyamatosan növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, s ezért súlyos hiba gyengíteni az állam szerepét és szabadjára engedni a neoliberális mechanizmusokat.

Azt is hamar észrevettem, hogy a szabadságjogok jelentős részéből – mint az utazás, a véleménynyilvánítás, a vállalkozás, a közéleti aktivitás és az egyéni életforma megválasztásának szabadsága – csak azok részesülnek, akiknek az anyagi helyzete ezt lehetővé teszi. Néhány millió honfitársunk számára semmit sem jelentenek az amúgy szépen hangzó jogok. Mégis, növekvő szociális lelkifurdalásom és nyilvánosan vállalt baloldali elkötelezettségem ellenére úgy gondoltam, hogy a szabadság végső soron mégis megéri a szociális áldozatot. (Ami azért is könnyen ment, mert ezt az áldozatot nem nekem kellett meghoznom.) Úgy hittem, és sokáig úgy is tapasztaltam, hogy minden józan politikai erő célja egy: az, hogy Magyarország felzárkózzon a Nyugathoz, hogy végre egyszer normális nyugat-európai ország legyünk. Azt is hittem, hogy ha ennek nincs külső akadálya, akkor a magyar társadalom gyorsan nyugatosodik, s kiveti magából a szélsőséges, nacionalista kalandorokat.

Talán még most sem reménytelen mindez. De nem árt emlékeztetnünk magunkat arra, hogy világviszonylatban a kapitalista országok többségében nincs és nem is volt igazi demokrácia. A nyugat-európai és észak-amerikai demokráciák hosszú történelmi fejlődés során alakultak ki, amelybe királyok lefejezése, általános sztrájk, ’68-as diákforradalom és a tartós világgazdasági versenyelőny is beletartozott. A piacgazdaság és a kapitalizmus bevezetésével önmagától nem lesz szabadság, sőt a tőke profitszerző logikája – ha a demokratikus erők és hatékony szociális mozgalmak nem korlátozzák – a szabadságjogok visszavételének irányába hat. Az egyenlőség feladásából nem következik a szabadság. Azt ki kell harcolni, és folyamatosan karban kell tartani. Erről nem sokat beszéltünk az elmúlt két évtizedben. Annál többet hallottuk azt a téveszmét, mely szerint a piacgazdaság és az intézményes jogi keretek önmagukban garantálják a szabadságot.

Nem tudom, és jelenleg külhonban élvén nem is akarom megítélni, hogy valóban veszélybe került-e a szabadság Magyarországon. Abban azonban biztos vagyok, hogy a szabadságjogok karbantartása nélkül tartósan nem maradhat fenn igazi demokrácia. Csak akkor, ha a társadalom többsége magáénak érzi a demokratikus szokásokat, s a jogok mellett emberhez méltó életfeltételei is vannak. A demokrácia sorsa elsősorban az alsó középosztályon múlik: azokon, akiknek kevesük van, de ha azt a keveset is veszélyben látják, kiszámíthatatlan erővé válhatnak. A hajléktalanok ügye szívjóság és szolidaritás kérdése, a panellakók, a kertes kockaházakban élő családok, a kisvállalkozók, a keveset, de munkájukkal megkeresők anyagi biztonsága viszont a demokrácia elemi önvédelme.

Két rendszert megélve úgy gondolom, ha valami elviselhetetlen a földön, s ami ellen minden eszközzel fel kell lépni, akkor az olyan rezsim az, amelyben nincs sem egyenlőség, sem szabadság. Ehhez, és valóban csak ehhez a mélyponthoz mérve mind az egyenlőség, mind a szabadság prioritása elfogadható. De még jobb lenne egy olyan modell (s ezért nem hiszek az 1989-hez való „visszatérésben”), amely új összhangot teremt e két alapvető érték között. Az egyenlőséget úgy érdemes újrafogalmazni, hogy az egyéni tehetség és a szorgalom hasznát ne veszélyeztesse; de a jelenlegi ötvenszeres és százszoros jövedelmi és vagyoni különbségek ellentmondanak a legalapvetőbb erkölcsi normáknak is. Az ország óriási többsége bizonyosan igent mondana egy új, szociális rendszerváltozásra, egy, a jelenleginél lényegesen egyenlőbb társadalomra. A szabadságot pedig úgy értelmezném, hogymások munkájának kizsákmányolása és a leszakadt rétegek társadalmi kirekesztése semmiképp se férjen bele. Ha igaz, hogy a magyar demokrácia nehéz helyzetbe vagy éppen válságba jutott, akkor a progresszív erőknek nem egy meghaladott rendszer konzerválása, hanem egy gyökeresen új társadalmi modell kidolgozása és népszerűsítése a hivatásuk.

A szerző közíró

MARABU RAJZA