Beteg-e a lelke Európának? Erre vall-e, hogy egy 32 éves norvég (ál)farmer, Anders Behring Breivik felrobbantja a fél kormányzati negyedet Oslóban, majd meggyilkol hetvenhat baloldali-szociáldemokrata fiatalt. Mert 'fel akarja ébreszteni' Norvégiát, s mert meg akarja menteni Nyugat-Európát a 'muszlim kolonializációtól'.

Őrült a világ, vagy legalábbis őrültebb-e, mint bármikor volt? Persze nem az. Legfeljebb annak érezzük, mert ezt a világot adatott megélnünk és a hétköznapokban megtapasztalnunk, s mert a tömegmédia percről percre szállítja az őrültebbnél őrültebb helyzetekről, tettekről szóló beszámolókat. Az ember meg hajlamos a végtelen, általános igazságig felnagyítani egyéni tapasztalatait, s mint a politikusok, összekever közhangulatot, közvéleményt és közérzetet.

Önmegnyugtató igazodni a kórushoz vagy ahhoz, amit annak vélünk. S az is igaz, hogy az események ilyen tömeges egyidejűségét soha ennyire intenzíven nem élte, nem élhette meg az emberiség, hiszen az utolsó részletekig perceken belül mindenről értesül(het), történjen bárhol, bármi a világon. Ám, ha nem is ilyen mértékben, ettől még a múlt is lehetett épp ilyen őrült. Sőt. De azt csak rekonstruálni tudjuk, megélni már nem, a jövőbe meg nem látunk. Valamiféle negatív romantika ez, a pillanat felnagyítása, s mint ilyen, persze hamis, önbecsapó fülledt magyarázkodás.

Valójában, ha csak magát az öldöklés tényét nézzük, akkor nemcsak Európa volt mindig is őrült, hanem az egész világ. A racionalitás földje, az Egyesült Államok is az. Nem csak a rendszeresen felbukkanó, látszólag oktalan lövöldözők miatt, és nem csak a XX. században, amikor talán legnépszerűbb, bár vitatható teljesítményű elnökét, John F. Kennedyt 1963-ban Lee Harvey Oswald lelőtte. Hogy aztán őt meg Jack Ruby tegye el láb alól a kamerák előtt, élőben.

Őrült volt már 1865-ben is, amikor a washingtoni Ford színházban bizonyos John Booth – kihasználva, hogy a testőr szerette az alkoholt és ezért hirtelen a büfébe távozott – meggyilkolta az Államok elnökét, Abraham Lincolnt, aki eltörölte a rabszolgaságot, s 'amúgy' megnyerte a polgárháborút. Booth őrült volt, a gyilkosság után az elnöki páholyból a színpadra esve azt kiáltotta: 'Sic Semper Tyrannis!' – 'Így jár minden zsarnok!'. A hagyomány szerint Brutus mondta volt ezt, amikor végzett Julius Caesarral.

Hát nem irracionális?

De ha ez az volt, akkor minek nevezzük 1914 júniusát, amikor Gavrilo Princip, a szerb nacionalista diák Szarajevóban lelőtte Ferenc Ferdinánd főherceget? Hogy miben hitt, immár esetleges lábjegyzet az első demokratikus világháború történetében, mert valójában csak ürügyet szolgáltatott Németországnak, hogy – Sebastian Haffner szerint – elkövethesse hét főbűnének talán legsúlyosabbikát: döntő mértékű hozzájárulását Lenin hazatéréséhez, pénzeléséhez, Oroszország bolsevizálásához. Aztán – közvetetten – Hitler hatalomra jutásához.

Ez is maga az irracionalitás, de nem jutunk vele sokra. Vannak a történelmet általánosan befolyásoló őrült egyéni tettek, és vannak egyszerűen csak bizarrak. Hogyan minősíthetnénk másként a hatvanas évek végét, amikor a pszichopata Charles Manson, aki egyszerre Krisztus és a Sátán megtestesülésének vélte magát, tájékozatlanságában végzetesen félreértette a Beatles dupla Fehér albumán megjelent, makacs E-dúrban elüvöltött heavy metalutánzatát, a Helter skeltert. Manson nem tudta, hogy a 'helter skelter' az angliai vidámparkok spirális csúszdájának a neve.

Azt gondolta viszont, hogy a pokolhoz – hell – van valami köze, és a dalt az apokaliptikus faji háború titkos üzenetének vélte. Ő és szektacsaládja pedig ezt a háborút akarta 1969 augusztusában kirobbantani, amikor brutálisan megölték (igen, az évtizedekig nemi erőszakkal vádolt, az Államokból megszökött,Macbeth-filmjében a tébolyodottságot utolérhetetlen erővel ábrázoló) Roman Polanski filmrendező terhes feleségét, Sharon Tate-et (is). Manson amúgy a börtönből levelezett azzal a Mark David Chapmannel, aki az általa fetisizált John Lennont 1980. december 8-án lelőtte a New York-i Dakota-ház előtt. Mert transzcendentális erők – mások szerint meg az FBI – parapszicholó giai parancsai szerint cselekedett... Szegény Tate: azt a Fehér albumon megjelent Lennon–McCartney-szerzeményt kevesen tekintik ma már többnek, mint részeg handabandázásnak. A dalt amúgy nem is a politikus Lennon, hanem az apolitikus McCartney erőltette a lemezre.

A legfőbb indoka annak, hogy a XX. század végét, XXI. század elejét az irracionalitás őrült korszakának nevezzük, az lehetne, hogy az al-Kaida feltalálta, hogy ártatlan, közömbös sokaságot legyilkolni hatásos lehet. Tömegtársadalom, tömegmédia, tömeggyilkosság: ikerfogalmak? Elhamarkodott felületesség lenne ez is, de csak azért ezt mondani, mert mindig akad néhány ember, aki irracionálisan viselkedik, túlzás. Az egyéni és a kollektív őrültség hátterében kellőmakacssággalmindig fellelni persze valamilyen ideológiai indítékot, ami óriásira duzzasztott érvként a tettlegességig kényszerít valaki eszementet. Ehhez nem kell eredendő okként, ősbűnként Európa beteg lelkét, a multikulturalizmust, vagy annak halálát, a tőkés világrendszer tarthatatlanságát baljós árnyalattal az égre festeni.

Breivik, a norvég mészáros talán nem véletlenül a bevándorlókban látta meg a döntő érvet. Azokban, akikben ma Európában annyian ellenséget, a hagyományos európai 'nemzeti lét' ellenségeit látják. S akik nem látják, hogy miközben a 'nemzeti létet' féltik az idegenektől, Breivik érveit támasztják alá, még ha rettenettel szemlélik is az ártatlanok holttesteit. Pedig éppen attól a primitív ideológiatermeléstől kellene megrettenniük, amelyek nyomán néhányan az elhivatottságig bekattannak. Az ilyen csillagszemű igehirdetőknek mindig akad követőjük. Olyanok, akikről soha senki nem feltételezne semmi rosszat, akik 'amúgy' rendes szomszédok, akik a szürke masszában rejtőzködnek, hogy aztán rokonszenves alakjuk iszonyatot keltve egyetlen pillanat alatt körbefussa a Földet. És akik mindig ártatlan halottakat hagynak maguk után.

Európa lelke ma nem beteg. Lakói – a Casablanca idiótán fülledt légkörét, Humphrey Bogart dohányfüstös illatát szimatolva – talán túlzottan is vonzódnak a titkos társaságokhoz, az irracionalizmushoz. Széttöredezettséget, bizonytalanságot éreznek, valamiféle rendező közösségre, princípiumra vágynak. De: Európa lelke ma nem beteg. Még nem az. A várandós anya sem beteg, ami nem azt jelenti, hogy szülés közben nem halhat meg, akár úgy is, hogy megszülető gyermeke egészségesen világra jön. Európa ma vajúdik. El kellene fogadnia, hogy elvesztette ötszáz éves vezető szerepét a világban.

Azt a szerepet, amelyet hajdan a Földközi-tenger medencéjétől vett át, és amelyet a múlt században – mind alárendeltebb szerepben – kénytelen volt átadni Amerikának, s most még a maradékról is le kell mondania, ezúttal Ázsia javára. Kitörölve emlékezetéből saját múltjának véres irracionalitását, kegyetlen, erőszakos térítését-gyarmatosítását, más kultúrák rombolását, két világháborút, keserű sértettséggel tapasztalja, hogy technológiáját „elrabolták”, s azok fejlesztik tovább, akiket ő ötszáz évig lenézett, s voltaképp ma is semmibe vesz. Siránkozik, pedig tudomásul kellene vennie, hogy vége az euró pai kornak, s ha nagyon igyekszik, akkor is csak egyenrangú partner lehet. Önigazolásként most eszméket keres.

Ha nem az egész modern történelem, hát az európai XIX–XX. század mindenképpen a racionalitás és az irracionalitás háborúja volt. Látjuk, hogy a XIX. században Németország hogyan vette át Nagy-Britanniától a világ műhelyének szerepét, hogyan lett a múlt század húszas éveire Párizs helyett Berlin a földrész kulturális fővárosa. És: hogyan előzte meg e fellendülést a XVIII. század hűvös francia-brit racionalizmusa, a felvilágosodás elleni német romantikus reakció. Hogyan válaszolt a polgári materializmusra a neoidealizmus Nietschével és Wagnerrel, ám egyben hogyan gazdagodott mindezzel a szellemtörténet. S hogyan vált végül mindez előnyére Hitler Németországának.

Mondhatjuk, az ember és a közössége ciklikusan belefárad a racionalizmusba, és amikor elunja az ész szikár uralmát, az irracionalizmusba menekül, eljátszadozik az ész trónfosztásával. Megpihen és a transzcendens világba merül, ahol lustaságát kiélheti. Aztán megrémül a gólemként feje fölé nőtt irracionalitástól, amely egyéni autoritását kezdi ki, amikor a hatalom teljesen és feltétel nélkül a közösség alá rendeli a privát életet.

Európa lelke ma nem beteg. Még nem. A halálos kór jelei majd akkor ütnek ki rajta, ha elfelejti, hogy materializmus és idealizmus majdhogynem békésen megfér egymás mellett, vitájuk nem feltétlen kíván vért. Csak akkor, ha közösségei hazafias kulturális nemzetállamból a politikai nemzetállam nacionalista csőcselékeivé válnak.Masszatömeggé, amely csak vezényszavakat vár egy a racionalitás álarcát felöltő irracionális hatalomtól, amely nem az al-Kaida partizánmódszereivel, hanem állami pecséttel tömeggyilkol.

Most éppen sokan azt nem akarják megérteni, hogy a Kínától Amerikáig húzódó globális kapitalizmus legújabb válsága a tőkés berendezkedésen belüli válság. A kapitalizmus második világháború utáni modelljének, de nem a tőkés berendezkedés egészének végleges válsága. S amelyet csak belülről lehet megoldani, mert egyelőre nem létezik külső példa, nem lévén más gyakorlat. A bezárkózó új idealista nacionalista romanticizmus régi és öngyilkos recept. Két ilyen, kapitalistaellenes, polgárellenes transzcendens eszmehatalom forradalma már végigszántotta a földrészt és nyomában a világot. Nem csak Hitler, Sztálin is irracionális hatalomban uralkodott véresen racionalista eszközökkel. Goebbels kuncogott a polgári demokrácián, mert az, lényegéből fakadóan, a szabadság részeként fogja fel és engedi megszólalni az antidemokratikus nézeteket.

Magyarán maga teremti meg és élteti önmaga gyilkosát. Goebbels ebben biztosan nem tévedett. Ahogyan John Lukacs történész megjegyzi: nem oximoron, de ma már létezik, mert létezhet a Nacionalista Internacionálé, amely nem egyszerűen a szélsőjobb nemzetközi szervezete, hanem a radikális nacionalisták internacionáléja. Annak a gondolatnak a gyűjtőhelye, amely rendetlenségnek tudja be és mélyen megveti a liberális rend szabadságát, helyette egy másik rendet hirdet, a végsőkig kihasználva a liberális demokrácia szabadságelvét, építve a tömegtársadalom lakójának szellemi atomizálódására és felületességére. Félelmére.

'Hogy mi a válaszunk a terrorra?' – töprengett a tömegmészárlás után a megrendült Jens Stoltenberg norvég kormányfő. 'Még több demokrácia, még több nyitottság. Ha nem így tennénk, ha önámító módon elkezdenénk bevehetetlen erőddé alakítani Norvégiát, azzal a Breivikhez hasonló fanatikus szélsőségesek győznének.'

Ha nem is végleg, de jó időre az irracionalizmus.

Maga az irracionalizmus – Gavrilo Princip és Ferenc Ferdinánd trónörökös Szarajevóban