Meggyőződésem, hogy az Akadémia élén – ahogyan a korábbi időszakokban is – most is a tudomány iránt elkötelezett tagtársakat találjuk, akik az elmúlt három esztendőben elismerésre méltóan végezték feladatukat. Mindig tisztelettel tekintettem a Magyar Tudományos Akadémiára. Nemcsak azért, mert a nehéz időkben – sokakkal együtt – az MTA-nak köszönhettem, hogy kutatóvá válhattam, hanem azért a szellemi tőkéért is, amelyet tagjainak tudományos tevékenysége révén felhalmozott.

Mindig is nagy várakozás előzte meg az akadémiai közgyűléseket, az itteni vitákat. A mindenkori vezetés tudja, hogy e testület világot járt tagjainak vannak, lehetnek jó gondolataik, amelyek a jövő tervezésekor felhasználhatók. Érdekes és meglepő újdonsága volt az idei közgyűlésnek, hogy a beszámolókat nem követte vita, ami az elmúlt évtizedekben – beleértve a politikai szempontból nehezebb éveket is – sohasem fordult elő: „cserbenhagytuk” az Akadémia régi/ új vezetését. És a helyzet azóta sem változott. Számomra rejtély, hogy miért maradt és marad a tagság teljesen néma (eltekintve az ülés befejezése pillanatában ezt szóvá tevő rövid megszólalásomtól), amiből a külső megfigyelő azt a téves következtetést vonhatta le, hogy a tudomány, az innováció, a felsőoktatás terén minden rendben van. Valójában nem tudok elképzelni olyan időszakot és olyan országot, ahol egy ilyen testület bármikor megelégedéssel ülhetne babérjain, és ne lennének ötletei, javaslatai az égető gondok megoldására.

Hazánk a tudomány területén a nemzetek rangsorában sokkal előkelőbb helyet foglal el, mint amilyen a pénzügyi támogatások és a kutatók száma alapján várható lenne. A nemrég közzétett külföldi felmérések szerint például a kémiai kutatás terén elért eredmények alapján a szegedi egyetem – a kelet-európai felsőoktatási intézmények közül egyedüliként – bekerült a világ legjobb 150–200 egyeteme közé. Ehhez a helyezéshez minden bizonnyal hozzájárult az az egyetemen működő akadémiai kutatócsoport is, mely Magyarországon a legjobb mutatókkal dicsekedhet. Az csak a teljesítmény hazai sajátos (!) „elismerésére” jellemző, hogy az Akadémia e csoport munkatársainak 2007-ben felmondott, és működését teljesen meg kívánta szüntetni. Ez is azt bizonyítja, hogy nemcsak a teljesítmény sokszor hangoztatott szükségességéről, hanem a teljesítmény és a támogatás közötti öszszhang megteremtéséről is kicserélhettük volna nézetünket a közgyűlésen, és azt követően segíthettük volna az Akadémia vezetését a hibás döntések elkerülésében.

Az Akadémiától mint köztestülettől a társadalom azt is elvárja, hogy ne csak saját szakterületével, a tudománnyal és az oktatással kapcsolatos teendőkkel foglalkozzék, hanem az ország egyéb, szerteágazó gondjaira is kínáljon receptet. Ezt szem előtt tartva sajnálom, hogy a tisztújítás ellenére ezen a közgyűlésen a kormányt senki nem képviselte. Mint a volt szocialista időszak „félprofi” labdarúgója örültem annak, hogy Orbán Viktor a berlini tartózkodása alatt időt szakított az ott futballozó honfitársunkkal történő találkozóra. Kiöregedett futballistaként azonban még jobban örültem volna annak, ha rövid jelenlétével, esetleg a kutatás támogatása terén tervezett programjának ismertetésével megtisztelte volna a tudóstársaságot is. Nem beszélve arról a soha meg nem valósuló álmomról, hogy az ország sorsát, jövőjét meghatározó reformjairól is eszmét cseréljen az Akadémia tagjaival.Hamájusbannem tette, hát akkor később.

Annak a testületnek a tagjaival, akik – politikai elkötelezettségüktől függetlenül – a nehéz időszakban is itthon maradtak, tudományos eredményeikkel, a fiatal generáció oktatásával jelentős mértékben hozzájárultak és hozzájárulnak hazánk külföldi megítéléséhez, elismeréséhez – a jó országimázshoz –, valamivel nagyobbmértékben,mint a külföldön labdát kergető, az utóbbi időben túlnyomórészt a kispadon üldögélő – azóta már vissza is vonult – kiváló honfitársunk. Talán nem tekinthető túlzott önbizalomnak, ha feltételezzük: az Akadémia tagjaival folytatott beszélgetések során, ami – ellentétben az egész ország lakosságára kiterjesztett drága levélváltásból – egy fillérbe sem kerül, számos hasznosítható gondolat merülhet fel.

Igazat adok a miniszterelnöknek, hogy az ország jó hangulatának megteremtéséhez fel kell építeni újra a magyar futballt. A magyar tudományt viszont nem kell újra felépíteni, csupán a túlélését, a fejlődését kell elősegíteni. Messzemenően egyetértek az MTA elnökének programjával, a tehetséges fiatalok hazahívásával, itthon tartásával, kiemelt támogatásukkal. Néhány szép reményekre alkalmas fiatal azonban nem váltja meg a világot: az egész magyar tudományosság jelentősebb támogatására van szükség. Tudomásul kell vennünk, hogy egy ország fejlődését, előrejutását – és ez különösen vonatkozik a feltörekvőkre – alapvetően meghatározza szellemi potenciálja, az oktatás, ezen belül a felsőoktatás színvonala. Mindez szorosan összefügg a kutatással, az innovációval. Ha erre a területre a kormány nem szentel kiemelt figyelmet, akkor felzárkózásunk, a nemzeti ipar megteremtése puszta önámítás marad.

Bennünk, idősebbekben, akik már szintén a „kispadon” ülünk, és rövidesen egy békésebb világba költözünk, felvetődhet, hogy saját karrierünk építése mellett eleget tettünk-e hazánk fejlődése érdekében. Felhívtuk-e az ország vezetése iránt nagy hajlamot érző, az erre a tisztségre alkalmas vagy kevésbé alkalmas honfitársaink figyelmét, hogy nem elég önbizalmukra, saját tapasztalatukra, ismereteikre és a körülöttük lévő, tőlük függő munkatársaikra támaszkodniuk? Az elmúlt év, évek eseményei, a szélsőségesek előretörése, a külföldi bírálatok nem azt jelzik, hogy rendbenmennének dolgaink, hogy ne lenne szükség a különböző oldalon álló (elit)értelmiség segítő észrevételeire. Tévútra kerülünk, ha abba a hitben ringatjuk magunkat, hogy a politikusok mindentudók, mindenki másnak mindössze azt kell tennie, hogy bólogasson, s szavazatával támogassa elképzeléseiket.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja