A tavaly megalakult kormány minden eddiginél látványosabban és erőszakosabban lépett fel a látható hajléktalanság felszámolása érdekében. A választott eszközök cinikusak és álságosak.

A hajléktalan emberek üldözésének legújabb hulláma 2010 őszén kezdődött a Belügyminisztérium által véleményezésre közzétett törvénymódosítással, aminek indoklása fedte fel valódi célját: eszközt adni az önkormányzatoknak az utcán alvók megbírságolására. A jogvédő szervezetektől, a hajléktalan emberektől, illetve az őket ellátó szolgáltatóktól érkező, szakmai érveken alapuló tiltakozás ellenére a módosítást elfogadták. A felvetett alkotmányos aggályokra, miszerint a tervezet súlyosan sérti az emberi méltóságot, illetve a mozgásszabadságot, a minisztérium cinikusan azt válaszolta, hogy „a törvénymódosítást bírálók aggodalma, bár jóhiszemű, azonban alaptalan, a jogszabály elfogadásával és hatálybalépésével a hajléktalan, utcán élő emberek jogai nem sérülnek”. A kormányzati hatalom ellenőrzésére és féken tartására hivatott intézmények fokozatos leépítésével egyre kevesebb lehetőség adódik arra, hogy bebizonyítsuk ennek ellenkezőjét. A tiltakozásokat követően egyszerűen törölték az előterjesztés indoklásából a hajléktalan emberekre vonatkozó részt, miközben a tervezett módosítás szövege semmit sem változott. Ez az állampolgárok tudatos félrevezetése és összekacsintás az önkormányzatokkal.Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az önkormányzatok a törvény eredeti indoklásábanmegfogalmazott célra használják a paragrafust: szabálysértéssé nyilvánítják az utcai hajléktalanságot.

Az utcán élőket a hatóságok részéről érő jogsérelmek nem a módosítás hatálybalépésével kezdődtek. Az utcán alvó, pihenő, étkező hajléktalan embereket napjában többször indok nélkül igazoltatják, zaklatják, elzavarják, miközben a középosztály tagjai hasonló helyzetekben nincsenek kitéve efféle atrocitásoknak. Szintén a hajléktalan emberek hatósági ellehetetlenítésére példa a kirekesztő építészeti megoldások alkalmazása, pl. elválasztó karfák felszerelése a köztéri padokra. Új fejezetet nyitott mindebben a Tarlós István által tavaly meghirdetett ún. Társadalmi megbékélés program. A hangzatos név alatt a kiemelt – értsd: turisták és a középosztály által látogatott – aluljárókból szisztematikusan, minden törvényi alapot nélkülözve (hiszen a kitiltást lehetővé tevő rendelkezés csak idén januárban lépett hatályba) kiszorították a hajléktalan embereket. A főváros által sikerként hirdetett intézkedés nyomán kb. 80 budapesti hajléktalan ember helyzete időlegesen javult, azonban ők sem kerültek lényegesen közelebb az egyedüli valós célnak tekinthető önálló lakhatáshoz. Végeredményében nem történt más, mint hogy az ellátó szervezetek végezték a dolgukat, többletforrások nélkül, politikusok által önkényesen kijelölt területre összpontosították szűkös kapacitásaikat. A többi érintett még a télen eltűnt ezekről a helyekről –azóta feltehetőleg külvárosi metróállomásokon vagy a város külső terüle tein húzzák meg magukat. A főpolgármester azonban ennél is továbbment, kihasználva a Belügyminisztérium említett törvénymódosítását, rendeletben minősítette szabálysértéssé az utcán alvást és azt, ha valaki a cókmókját közterületen tartja. Ennek alapján akár a szállón alvó, de napközben az utcán tartózkodó emberek is megbírságolhatóak lesznek. Ezzel Tarlós István törvényerőre emelte a hajléktalan emberek puszta létének hatósági üldözését. Eközben felbontotta a hajléktalanellátást végző civil szervezetekkel kötött ellátási szerződéseket – ma sem világos, hogy a tél során mi lesz ezekkel az elemi fontosságú férőhelyekkel, szolgáltatásokkal.

A legszegényebb társadalmi csoportokat kényszerítő intézkedésekkel és szabálysértési tényállásokkal kriminalizáló, az utóbbi években egyre hangsúlyosabbá váló politika eddigi legszélsőségesebb megnyilvánulása azonban minden bizonnyal az a nemrégiben benyújtott törvényjavaslat, amely már nemcsak pénzbírság kiszabásával, hanem elzárással fenyegeti a „viszszaeső” hajléktalanokat. A napirendre tűzésről döntő parlamenti bizottságban az egyik előterjesztő elnököl, az a Kocsis Máté, aki szabálysértéssé nyilvánította a kukázást a Józsefvárosban, és szeptemberre demagóg és megbélyegző helyi népszavazást tűzött ki. Az érintettek és a szakmai szervezetek már maguk is unják mondókájukat, amelyet állásfoglalásában az ombudsman is megerősített: rendészeti eszközökkel nem „tartható vissza” valaki attól, hogy az utcán éljen, hiszen ez nem szabad választásának eredménye. Akkor nem fognak emberek az utcán élni, ha a döntéshozók a hajléktalan emberek megbélyegzése és törvényen kívül helyezése helyett az ország erőforrásainak igaz ságosabb elosztásán fognak munkálkodni, ha szemléletet váltanak a lakáspolitikában (vagyis a jobb módú rétegek helyett elsősorban a szegényebb társadalmi csoportok lakhatását fogják költségvetési forrásokkal támogatni), és előmozdítják egy hatékonyabb, az önálló lakhatás elérését eredményesebben szolgáló hajléktalanellátó rendszer kiépítését. Az erről szóló szakmai anyagok évek óta ott hevernek valamelyik minisztériumi fiókban, olvasatlanul.

A kormány jól láthatóan más eszközökben gondolkodik. Tavaly óta közel hétszázzal növelték a börtönök férőhelyeinek számát, miközben Soltész Miklós államtitkár levélben tájékoztatta a települési önkormányzatokat arról, hogy olyan, ún. túlélőpontokat fognak kialakítani, amelyek „szabálysértési előállításra is alkalmasak, vagyis [ahol] olyan hajléktalan emberek elhelyezése is megoldható, akik önszántukból nem kívánják igénybe venni a szolgáltatásokat”. A képlet tényleg nagyon egyszerű: zavarjuk el a hajléktalan embereket a belváros közterületeiről, növeljük meg a börtönök befogadóképességét, és zsuppoljunk be mindenkit, aki önszántából nem hajlandó eltűnni a szemünk elől.

Szívünk szerint azt mondanánk, hiány zik egy jól átgondolt, komplex kormányzati stratégia a hajléktalanság felszámolásáról. A helyzet azonban úgy fest, hogy a kormány rendelkezik ilyen stratégiával, csak az nem társadalom-, hanem büntetőpolitikai intézkedéseken alapul: fokozatosan ki kell zárni a hajléktalan embereket a társadalmi lét színtereiről, majd lépésről lépésre büntethetővé kell tenni létfenntartásuk alapvető mozzanatait, végül ki kell építeni az elzárásukra alkalmas intézményrendszert, így kiiktatva őket a társadalomból.

A társadalmi igazságosság követelményei mellett azonban a pénzügyi szempontok is a hajléktalanság rendészeti kezelése ellen szólnak. Egy rab egynapi ellátása az adófizetők 8000 forintjába kerül, miközben a hajléktalanellátó intézmények legfeljebb 3300 forintból finanszírozzák egy ember egynapi lakhatását. Ráadásul hosszú távon még ezt is meg lehetne spórolni, ha az érintettek idővel önálló lakhatást tudnának fenntartani. Ehhez persze egymáshoz illeszkedő, esélyteremtő társadalompolitikai intézkedésekre lenne szükség: mindenki számára hozzáférhető és megfelelő színvonalú oktatási rendszer kiépítésére, aktív foglalkozáspolitikai eszközök alkalmazására és a hátrányokat kompenzáló jóléti ellátások biztosítására. Ennél azonban a kormány által választott módszerek nyilvánvalóan sokkal egyszerűbbek. A többletköltségekre valót pedig majd összedobjuk.

A szerzők a Város Mindenkié Csoport aktivistájái, illetve a Társaság a Szabadságjogokért munkatársai