Nem is tudunk mit kezdeni a GfK Roper Consulting most közzétett tanulmányával, amelyben azt látjuk: a világ 25 országa közül nálunk a legmagasabb azok aránya, akik nem számítanak jobb helyzetre, 42 százalék nem bízik abban, hogy jobb lesz egy év múlva. Mikor bízott? És mikor csalódott e borúlátásban?

Ám, ha már Francis Fukujama 800 oldalas könyvet szentelt a közbizalom társadalmi és gazdasági szerepének, mi nem bátorkodnánk önálló gondolatokkal előhozakodni, inkább csak keserű hangulatunkat mormogjuk bele a nagyvilágba. Hogy csikorog a társadalom gépezete, nincs bizalom a szomszédban, nincs a közintézményekben sem. Mert mindenki önző, egoista. Nem tesz magabiztossá a nem működő ország érzete. És pereljük a történelmet mindazért, amiért nem jut elébb a magyar, amiért soha nem érzi jól magát a bőrében, soha nem érzi úgy, hogy a helyén van, mindig máshová vágyik.

Rohan, mintha lemaradna valamiről, s emiatt tényleg lemarad.

Viszont nem akar elmenni. Túlélni akar ezer éve királyt, kormányzót, urat, idegen katonát. Törököt, osztrákot, oroszt, németet –Moszkvát és újabban Brüsszelt.

Ma sincs okunk, hogy feladjuk a borúnkat, de azért ne kezdjünk kötelet keresni, a Szomorú vasárnapot dudorászva gangra, erkélyre battyogni. Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér!

Egy holland azt mondja: a magyarok arca szomorú, mosolyért Amszterdamba készül visszaköltözni. Sajnáljuk. Őt is. De inkább önmagunkat. (A szerk.)