Az ellenzéki összefogás esélyei címmel rendszerezi országunk helyzetéről és a negyedik köztársaság megteremtéséről vallott nézeteit Istvánffy András. (Népszabadság, 2011. jú lius 19.) Helyzetértékelését reálisnak tartom, s a 6. pontban megfogalmazott célját, rendszer-alternatíva állítását csak helyeselni tudom. Ezen alternatíva érdekében egy elhanyagolt területre, a szakpolitikák kimunkálására szeretném ráirányítani a figyelmet.

Meggyőződésem, hogy rövid életű harmadik köztársaságunk elbukásához nagymértékben hozzájárultak a kormányzati és a parlamenti munka fogyatékosságai, amelyek minden kormányzat esetében az általános és a szakpolitikai programok kidolgozatlanságából is következtek. A társadalmi élet minden területén számtalan valóságos gond van, ezek felszámolására a választások előtt a pártoknak megvalósítható programokkal kellett volna rendelkezniük. Így nagyobb esély lett volna jó koalíciós kormányprogramok kidolgozására és jó minőségű, elvszerű és szakszerű kormányzati és törvényalkotó munkára.

Tudom, hogy a rendszerváltás kudarca sokkal több tényezőtől függött, azonban azt is tapasztaltam, hogy iránytűként működő program, reális és vonzó jövőkép nélküli kormányzás (és ellenzéki politizálás) joggal juttatja eszünkbe Seneca gondolatát a cél nélküli hajózásról.

Különös jelentőséget ad a szakpolitikai programoknak a mai társadalmi helyzet. Természetes, hogy aggódunk a jogállamiság és a demokrácia felszámolása miatt, de egyre többen várják az alternatív megoldási javaslatokat a gazdaság fejlesztésére, az állami vagyongazdálkodásra, a korrupció felszámolására, a szociális és etnikai feszültségek csökkentésére, a munkavállalók jogainak garantálására, az egészségügy, az oktatás és a kultúra európai színvonalú működésére, a nyugdíjrendszer biztonságos működésére, a közrend és a közbiztonság garantálására, az állam- és közigazgatás magas színvonalú működésére.

Azért van erre sürgősen szükség, mert folyik Magyarország „átépítése”, sorra kerültek és kerülnek az egyes nagy szakterületek is. Ha a közéleti viták továbbra sem a valóságos gondokról szólnak, hanem arról, hogy ki kivel nem akar a tüntetéseken, a pártok között és a pártokon belül együttműködni, az esélye is elvész annak, hogy a „rendszer- alternatíva” kimunkálását el tudjuk végezni, és az elnyerje a szükséges társadalmi támogatást.

A „közös igazodási pontokat” nem elegendő felszínesen, jelszószerűen megadni. Ennek alátámasztására felvetek egy olyan kérdést, amely megválaszolása minden bizonnyal az Istvánffy András által felvetett „közös politikai világképünk sarokkövei” közé tartozik.

Egy ilyen „sarokkő”, hogy gyermekeinket tisztességesen fel kell nevelni. Ezt nyilván mindenki elfogadja, ugyanakkor tapasztaljuk, hogy ennek hangoztatásával felépíthető egy rendkívül igazságtalan, embertelen szociális, oktatási és egészségügyi rendszer is, ahogy erre az utóbbi évben meghozott döntések sajnálatos bizonyítékkal szolgálnak.

A demokratikus ellenzéknek fel kell mutatnia egy olyan családsegítő, oktatási, kulturális és egészségügyi programot, amely megvalósítása garantálná, hogy Magyarországon minden egészségesnek született gyermek egészséges, munkavállalásra képes, felelősen gondolkodó felnőttként hagyja el az iskolarendszert. Ez nem pusztán emberiességi ügy, hanem az alacsony születészszámok miatt gazdasági szükségszerűség is.

Mi ma a demokratikus ellenzék álláspontja például a családtámogatások ügyében? Elfogadható-e a mai rendszer, amelyben a jómódú, három gyermeket nevelő család gyermekei tízszer annyit „érnek” a magyar államnak, mint a szerény körülmények között élőkéi?

Milyen módon szervezné meg a családok segítését, hogy a megszületett gyermekek ezrei iskolába kerülve 6–7 éves korukra ne veszítsék el azt a lehetőséget, hogy egészséges,munkavállalásra képes felnőttekké válhassanak? Hogyan oldaná meg, hogy ezek a gyermekek is jó minőségű, esélyeiket javító óvodai és iskolai ellátásban részesülhessenek?

A negyedik köztársaság megteremtésére készülőknek számtalan ilyen, a magyar társadalmat feszítő kérdésre kiérlelt válaszokkal, megvalósítható megoldási javaslatokkal kell rendelkezniük.

Az elmúlt hetekben kiderült, hogy a meghirdetett mintegy százötvenezer középiskolai férőhelynek csak kétharmadára van igény. Vizsgálva a demográfiai adatokat, kiderül, hogy éppen tizennégy évvel ezelőtt csökkent a születésszám százezer alá. Ez azt jelenti, hogy néhány éven belül a mai középfokú iskolák egyharmada feleslegessé válik. Az „átépítés” során – ahogy a kormány tervezeteiből kitűnik – nyilván kivonják az oktatásból az így felszabaduló forrásokat. Azokat azonban arra is fel lehetne használni, hogy az előbb megfogalmazott célra fordítsuk. Emelni kellene oktatásunk általános színvonalát, ezzel együtt pedig gondoskodni azokról a nehéz helyzetűekről, akikről évtizedek óta lemondott a magyar társadalom.

Végezetül megjegyzem, hogy közéleti munkám során eddig sikertelenül léptem fel azért, hogy reális, megvalósítható, az ország valóságos gondjainak megoldását szolgáló programok készüljenek, és azok alapján folyjon a kormányzás. Nyilván az én hibám is, hogy kezdeményezéseimnek eddig nem tudtam elegendő támogatást szerezni.

A szerző tanár, volt MSZP-s országgyűlési képviselő