„Abszurd helyzetet” teremtett az új vallásügyi törvény – írja Czene Gábor a Népszabadság július 21-i számában –, amelyet „mostani formájában nem is lehet alkalmazni”. Vannak, akik abban reménykednek, hogy szeptemberben „kijavítják a törvényt”. Számos –most a senki földjére, azaz teljes jogbizonytalanságba került kisebb egyház –pedig abban, hogy valamiképpen mégiscsak újra regisztrálják őket. Akármi is történik, a július 11-én megszavazott törvény mindenképpen jelez egy tendenciát, amit nagyon komolyan kell venni, és világos szavakkal kell rámutatni arra, hogy miben, hogyan sérti a lelkiismereti és vallásszabadság alapvető emberi jogát.

Az új törvény 1. §-a szerint „Magyarország elismeri a lelkiismeret és a vallás szabadságát.” Az I. fejezet további paragrafusai ezt részletezik, nemzetközi dokumentumokból emelve be az ismerős mondatokat, amelyeket az előző vallásügyi törvény, az 1990. évi IV. sz. törvény tartalmazott. A most elfogadott jogszabály 38. §-a szerint „a törvény II–V. fejezete, 38. §-a, továbbá melléklete… sarkalatosnak minősül”. Ez a felsorolás a záró rendelkezéseket és az első fejezetet kivéve az egész törvényt jelenti. Ugyanez másfelől nézve: a lelkiismereti és vallásszabadság nemzetközi egyezményekben rögzített alapelveit tartalmazó I. fejezet nem sarkalatos törvény. Ez sokatmondó. Úgy tűnik, hogy csak illemből, „porhintés” okán szerepel az eszmei alapokat lefektető első fejezet a törvényben. A sajátos megkülönböztetés rögvest érvényesül ugyanis magán a törvényen belül is, amely a továbbiakban számos olyan paragrafust tartalmaz, amelyek szöges ellentétben állnak a lelkiismereti és vallásszabadság előzőkben rögzített alapelveivel. Az alábbiakban sorra veszem a legfőbb, legkirívóbb tételeket:

1. A törvény melléklete meghatározza „az országgyűlés által elismert magyarországi egyházakat, vallásfelekezeteket és vallási közösségeket”, 14-et, amelyek megtartják egyházi státuszukat a törvény hatálybalépése (2012. január 1.) után is. Ez értelmezi az alaptörvény VII. cikkének azt a kijelentését, mely szerint „Az állam közösségi célok érdekében együttműködik az egyházakkal”. Az új vallásügyi törvény nyomán tudható most már, hogy mely egyházakkal létesít szövetségi viszonyt az állam. A helyzetet azzal is egyértelműsíti a törvény, hogy a többi egyházat „ledózerolja”. Amellett ugyanis, hogy nem ismeri el őket egyháznak, semmiben sem gondoskodik róluk és intézményeikről, nem teremt átlátható jogi helyzetet, nem kínál jogilag körvonalazott, megfontolható alternatívát számukra. Így aztán nincs ellentmondásban önmagával a törvény, amikor a 9. § (1) bekezdésében leszögezi, hogy „az egyházakat azonos kötelezettségek terhelik és azonos jogok illetik”. Értelemszerűen csakis azokat, amelyek egyházak maradnak.

2. Logikusan illeszkedik ehhez a 7. § (4) bekezdése: „Az egyház elnevezést csak e törvény szerint nyilvántartásba vett szervezet viselheti”. Az egyház szó (az Újszövetségben: eklészia) keresztény bibliai, hitvallásos fogalom, amely egyaránt jelenthet gyülekezetet és több gyülekezetből álló közösséget. A törvény passzusa egyenlő annak a megtiltásával, hogy valaki a hitbeli meggyőződését egyháztagként nyilvánosan vallhassa, amit egyébként minden lelkiismereti és vallászszabadságról szóló nemzetközi egyezmény garantál. Ez goromba beleavatkozás lelkiismereti ügyekbe. Nem csupán középkori, hanem egyenesen ókori törvényhozással hozta magát egy szintre a törvényalkotó ezzel a kijelentésével. Idézem Gratianus Valentinianus és Theodosius császárok 380. február 27-i ediktumából: „Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének… Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a »katolikus keresztények« nevét viselhetik, a többiek azonban… nem nevezhetik magukat ecclesiáknak.” (Római történeti chrestomatia, Tankönyvkiadó, Budapest, 1963, 281–282. o.)

3. Ha az egyházi státuszuktól önkényesen megfosztott egyházak (mert természetesen lényegük szerint azok maradnak, bármit is határoz felőlük a törvény) és vallási közösségek az állam által elismert egyházzá kívánnak válni, az illetékes miniszterhez kell benyújtaniuk kérelmüket, aki elbírálja annak a parlamentbe való benyújthatóságát, majd a parlament dönt 2/3-os többséggel arról, hogy elismeri vagy nem ismeri el egyháznak az adott közösséget. Hogy ismét az ókori viszonyokra utaló egyháztörténeti szakkifejezéssel éljek, ez igazi cezaropapizmus: a világi hatalom a döntőbíró vallási kérdésekben. A mai viszonyok között ezt így kell fogalmaznunk: politikusok véleményeznek, döntenek frakciófegyelemhez igazodó szavazással vallási ügyekről. Ez gyakorlatilag a lelkiismereti és vallásszabadság megsemmisítése. Ehhez képest a független bíróság törvényben pontosan meghatározott kritériumok alapján vizsgálhatná csupán, hogy egy adott egyházi vagy vallási közösség egyházként nyilvántartásba vehető-e vagy sem.

Sok mindent lehetne még kifogásolni a törvényben a lelkiismereti és vallásszabadság, a jogszerűség szempontjából, rámutatni a vaskos ellentmondásokra. Ezt sokan megtették, én azonban döntően az alapvető tendenciára szerettem volna rámutatni.

A legszomorúbbnak azt tartom, hogy a 14-es körbe tartozó egyházak vezetői közül sokan elismerően szóltak az új törvényről, holott kereszténységük arra kötelezte volna őket, hogy egyértelműen védelmezzék a lelkiismereti és vallásszabadság alapvető emberi jogát, nemcsak önmaguk, és még csak nem is minden keresztény, hanem minden állampolgár számára, legyen akár más vallású avagy ateista. Egyedül csak Szeverényi János evangélikus lelkészről tudom – tisztelet illesse –, hogy kritikusan szólt a törvényről, és szolidaritását fejezte ki a jogfosztott egyházakkal.

Valójában nem csak a vallásos kisebbségek ügye ez az új törvény. Ha ugyanis a lelkiismereti és vallásszabadság alapvető emberi jogát olyan súlyos sérelem érheti, mint amit az új vallásügyi törvény üt rajta, akkor nincs megállás, akkor bárminemű szabadságjog hasonlóképpen sérülhet. „[A lelkiismereti meggyőződés szabadságához való ragaszkodás] olyan indíték… amit ma sokan különösebben nem becsülnek. Pedig… a lelkiismeret szabadsága az a törzs, amiből a ma legfontosabbnak tartott szabadságkövetelmények kihajtottak: a gondolkozás, a szólás, a sajtó szabadsága”. (Gombos Gyula: Szabadságalapítók, Püski–Corvin Kiadó, New York, 1984, 122–123. o.)

Kérdés, hogy miért szól e cikk a lelkiismereti szabadság elidegeníthetetlen jogáról, ha azt ilyen könnyen és radikálisan elveheti a regnáló hatalom? Azért, mert ez a jog ténylegesen elidegeníthetetlen azoktól, akiknek olyan lelkiismereti meggyőződésük van, amellyel személyiségük legmélyéig azonosultak, ezért erkölcsileg lehetetlen számukra, hogy azt bármilyen előnyért, bármilyen fenyegetettségben, avagy bármilyen kompromisszum árán feladják. Fájdalom lenne, ha a fentiekből, valamint ebből a tényből az következnék, hogy Magyarországon élesen kettéválna és netán szembekerülne egymással a hatalmi kereszténység meg a lelkiismereti-erkölcsi alapon álló, következetes kereszténység, mint megannyiszor a történelemben.

A szerző teológiai főiskolai tanár