Orbán Viktor Tusnádfürdőn újabb sírverset írt a Nyugat fejfájára, megjövendölvén, hogy ahol nem egy nemzet, hanem egy egész földrész süllyed el, ott Közép-Európa lesz, benne a mindenkinél sikeresebb Magyarországgal, valamiféle soha nem látott föllendülés motorja. Feltéve, hogy a közép-európaiak „összenőnek”. (Miként a székely nemzettest a magyarral.)

Tusnádfürdőn

Átkozottul nehéz értelmet keresni az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokban. Mivel van szerencsém magamat az Orbán által „régi elitként” kategorizált gondolkodókhoz sorolni, csak felidézni tudom azt a tudásnak vélt tudásomat, hogy egy olyan kicsi és nagyon nyitott, gyakorlatilag exportfüggő gazdaság, mint a magyar, ugyan nem tud motorja lenni semmi néven nevezendő föllendülésnek, viszont ha „okosan ül Fortuna szekerén”, akkor hozzákötheti a maga vagonját olyan mozdonyokhoz, mint amilyen Németország. A jámbor olvasó könnyen az emlékezetébe idézheti, hogy nálunk a válság után csak akkor indult növekedésnek a gazdaság, amikor Németországban. Óriási, megkönnyebbült sóhajok kísérték idehaza a németek teljesítményét, végtére is mi alapjában egy nagyon erős, exportteljesítményben sokáig világelső ország beszállítói vagyunk, ráadásul bizodalmunkat a német működő tőke (Audi, Opel, Mercedes, Deutsche Telekom, E.ON) erejébe helyezzük. Nagyon örültem volna, ha Orbán Viktor legalább egy olyan szektort megnevez, ahol Magyarország „motorja” (mozdonya) tud lenni az általa megálmodott közép-európai, soha nem látott föllendülésnek.

Van okom tamáskodni a közép-európai összefogás jövője felől is. Az egyik jobboldali magyar napilap éppen tegnap borongott amiatt, hogy Lengyelország (Közép-Európa messze legjelentősebb gazdasága) Németországhoz „dörgölőzik” ahelyett, hogy a magyar miniszterelnök hívó szavát hallaná meg. Ebben, amióta legalábbis Tusk a miniszterelnök Varsóban, semmi új nincs. Rostowski pénzügyminiszter szárazon kijelentette pár hónapja, hogy nem kívánnak a magyar úton járni. Felejtsük el azt a bizonyos „dwa bratanki”-t. A magyar szirén hangja el se jut Varsóba.

Egyébiránt minden elemző arra szavaz, hogy 2012-ben Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovákia gyorsabban fejlődik majd, mint az uniós átlag vagy épp az uniós „mag” (az alapítók). A sebesség ugyan csak a lengyelek esetében éri el az átlag dupláját, ám ami az egy főre jutó GDP-t illeti, a legfejlettebbek és a közép-európaiak közötti távolság ezzel kicsit se csökken, sőt a hatalmas, egy főre jutó GDP-differencia miatt egyelőre csak nő. Azt a növekedési arányt, amit Magyarországnak jósolnak (vö. The Economist), Ázsia és Dél-Amerika számos országa erőteljesen meg fogja haladni. Úgyhogy semmi ok a hetvenkedésre. Lehet, Orbán komolyan hisz abban, hogy a magyar vagont a kínai mozdony mögé lehet csatolni. De ez a jövőkép – túl azon, hogy a Kínai Népköztársaság szándékai nagyon homályosak – szinte fogalmi ellentétben van a közép-európai összefogással. Mint tudni, a lengyelek épp most rúgtak ki egy nagy kínai (állami) építőipari vállalatot, amely története során első ízben nyert el uniós területen egy sztrádaépítési tendert.

Végül: óvatosabb lennék Orbánnál a Nyugat feltartóztathatatlan hanyatlásának jövendölgetésében, már csak nemzeti érdekeink miatt is. De ha romokat lát, és harcolni, háborúzni akar a „munka társadalmáért” a „pénz társadalma” ellenében megint, javaslom neki, lapozza föl Spengler klasszikusát, A Nyugat alkonyát, és ott majd a következő szavakra bukkan: „A kétségbeesett harcban, amelyet a világmegváltók és a szabadság megszállottjai a pénz hatalma ellen is folytatnak, az a tragikomikus, hogy ezzel éppen a pénz hatalmát erősítik.”