Nemcsak téves, hanem egyenesen sértő állítás a Liszt-évben, hogy a Mester „1840-ben Pesten enkezével elő is adta az alkotást. A meghatott magyaroktól ezért pompás díszkardot kapott…” Hogyan képzeli ezt a cikk szerzője? Az előre kiadott műsorban ugyanis nem szerepel a Rákóczi-induló, s a Nemzeti Színház közönsége aligha ajándékba szánt díszkarddal látogatta e jeles alkalmat. Liszt nem is ezért, hanem az 1838-as árvíz után jótékony célból adott hangversenyeinek és többszörösen kifejezett magyar hazafi érzelmeinek elismeréséül kapta a kardot. Nem a „magyaroktól”, hanem a pozsonyi országgyűlés nemességének határozatából, s az egészet gróf Festetics Leó tolnai birtokos finanszírozta. Az átadás sem volt egyszerű. A nemzet nevében jelképes elismerést jelentett a kard, melyet csak nemes viselhetett a honban, s reformkori nemességünk éppen ezzel fejezte ki tiszteletét. Az elgondolás és végrehajtás egészen addig sikeres volt, amíg rá nem jöttek az adományozók egy látszólag feloldhatatlan problémára. Amikor Lisztnek átnyújtják a kardot, illik őt köszönteniük, s neki válaszolnia. Csakhogy ő nem tudott magyarul, és több mint kínos lett volna akár Pozsonyban, akár a Nemzeti Színházban németül megszólalniuk. Nemeseink még latinul is megnyilatkozhattak volna, de ez a haza nagy fiának szintén nem volt erőssége. Közvetítő nyelvként egyedül a francia kínálkozott, ezt viszont eleink közül nem sokan ismerték magas szinten. Szerencsére akadt valaki, nevezetesen Augusz Antal, a későbbi báró, aki vállalta a köszöntés és a válasz rögtöni fordítását. (Könnyen tehette, mert valószínűleg nyelvzseni volt: Fáy Antallal már 14 évesen nyelvkönyvet adott ki…)

A nevezetes kardátadástól indul Augusz és Liszt élethosszig tartó barátsága, melynek során a Mester négy ízben látogatott Szekszárdra, s az 1870-es francia–porosz háború idején, a világ kíváncsiskodásától jótékonyan elzárva 110 napot töltött ott barátja vendégeként. A Rákóczi-induló szempontjából nevezetes, hogy 1865-ben, a volt helytartótanácsi alelnök, báró Augusz kastélyának nyitott ablakánál „grandiózus módon játszotta el Bülow-val négy kézre a Rákóczi-indulót” a többezres ünneplő tömegnek. Ne feledjük, ez még a kiegyezés előtti időszak, a mű nyilvános előadása kifejezetten tilos. Liszt maga is jól tudta ezt, hiszen az Operaház igazgatóságának 1884-ben írott levelében megemlíti: „Az általánosan ismert és kedvelt Rákóczi-indulónak is gyakran tulajdonítanak forradalmi irányzatokat, annak előadása is nem egyszer ütközött tilalomba.”

A szerző főiskolai docens, PTE IGYFK Szekszárd