Egy ország vezetőinek teljesítményét olyan szempontok szerint szokás megítélni, mint hogy növelte-e a szabadságot és az általános jólétet, csökkentette-e az egyenlőtlenséget és a korrupciót. Ez akkor is így van, ha akadnak kormányok, amelyek ilyen eredményeket nem azért nem érnek el, mintha ügyetlenek volnának, hanem azért, mert más célokat választottak.

Nem fontos számukra a szabadság növelése, mert szerintük már az is sok, ami van; nem akarják csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenséget, mert a tehetősebb rétegek támogatásában hisznek. Egy kormányzatot persze lehet, sőt kell is bírálni a jogkorlátozó, szegényellenes vagy a közbeszerzéseket átláthatatlanná tevő lépései miatt, de mindemellett külön is érdemes azokkal a belső mércékkel foglalkozni, amelyeket saját maga számára állított fel.

A Fidesz–KDNP esetében egyértelmű, hogy az egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb ilyen mérce a demográfiai folyamatok megfordítása, a születések számának növelése. Ehhez képest a KSH legfrissebb adatai szerint az év első öt hónapjában csaknem tíz százalékkal csökkent a születésszám a tavalyi év azonos időszakához képest. Ahhoz a rettenetes időszakhoz képest, amikor még az embereket megnyomorító, a hazájára törő, idegen érdekeket képviselő, családellenes kormány tevékenykedett.

Lehetne erre azt mondani, hogy ugyan már, a kormányzati teljesítmény és a születésszám között nincs mechanikus összefüggés, de ezt a Fidesz és a KDNP politikusai nem mondhatják, hiszen a választási programjukban úgy fogalmaztak: „Az elmúlt évek rombolása odáig vezetett, hogy csak 2009-ben 34 000 lélekkel csökkent az ország lakossága”. (A szám nem pontos, de ez most mindegy is.) Az idézetből az látható, hogy a jelenlegi kormánypárt tagjai úgy gondolják: a kormányzati munka minőségének valódi mércéje a születésszám alakulása.

Ez nem rájuk erőltetett, hanem az általuk választott mérce. Ezért is írhatták ugyanabban a programban, hogy „az új kormány számára a társadalompolitika alapját a család jelenti (…) Célszerű tehát olyan eszközöket alkalmaznunk, amelyekben maga a társadalompolitika válik családpolitikai szemléletűvé”. Ez a családpolitikai szemléletű társadalompolitika ma ott tart, hogy megszüntetnék a gyesen lévő kismamák munkajogi védettségét, így fel lehetne nekik mondani abban az időszakban is, amikor a gyerekükkel otthon vannak. (Valamint eltörölnék az apáknak járó, szülés utáni néhány napos fizetett szabadságot.) Mivel a gyerekvállalás iránti hajlandóságot leginkább a munkahellyel kapcsolatos biztonság, illetve bizonytalanság érzése befolyásolja, ezért a munkavállalók kiszolgáltatottságát növelő változások a lehető leghátrányosabban érintik a kormány kitüntetett céljának elérését.

Mintha felgyújtanák a hidat maguk előtt. Persze lehet, hogy itt is Kína a példa: a munkavállalók nem élvezhetik a hanyatló Nyugaton ismert munkajogi védelmet, mégis sokan vannak.