Ha Orbán Viktor korszakváltást lát a világban, mint szombaton Tusnádfürdőn közölte, jól teszi, ám amire ebből jut, az a világ teljes félreértése. A nyomában hozott korántsem elméleti, hanem nagyon is valóságos intézkedések – e vízió bebetonozása a napi gyakorlatba – pedig a katasztrófa szélére sodorják az országot.

Érvelése – hogy Magyarország, értsd: az ő kormánya, a „kétharmados forradalommal” elsőként már rálelt a helyes válaszra – csak annak igazolására szolgál, amit egy év alatt a polgári parlamenti demokrácia lebontásában véghezvitt. Szilárd meggyőződése, hogy a 2008-as válság több a kapitalizmus ismert válságciklusainál, s ez a szisztéma – már csak az államadósságok visszafizethetetlensége nyomán is – összeomlik. Megsemmisül az a gyakorlat, amelyben a „piaci verseny fogyasztási versennyé” alakult, de amely fogyasztás mögött nincs fedezet. Így a jóléti államok a semmibe tűnnek, helyettük „munkaalapú társadalmi rendszerekre” lesz szükség, amelyek létrehozásához erős állam kell, e mögött pedig erős nemzetnek kell állnia, hogy sikeres lehessen.

Képtelenek vagyunk a fentiekből közgazdasági logikát kibogozni, tekintsük az egészet politikai zaccjóslásnak. Vagy inkább annak jelének, hogy a kormányfő különleges vonzalmat érez az autoriter berendezkedések iránt, s ehhez keres érveket, világmagyarázatot. De mindezek előtt jó lett volna megtudni, hogy ha az államadósság maga a nyugati világ válsága, akkor kinek is tartoznak ezek a nyugati államok? A kapitalizmus a kapitalizmusnak – az Egyesült Államoktól Kínáig –, rendszeren belül van tehát a probléma, máshol nem is lehet, ott is kell megoldani, mint ahogyan azzal is próbálkoznak. És: mire alapozódott vajon a jóléti állam, ha nem a munkára? Mi teremtette meg a szociális hálót, ha nem ezeknek a társadalmaknak a munkája? És: mi más a piaci verseny, mint fogyasztási verseny, viszont minden más tényezőt – termelést, innovációt – kifelejt e rendszerből a kormányfő.

Árulkodó az Orbán Viktortól már megszokott kettős beszéd, hogy mennyire ellentmond a tusnádfürdői emelvény annak a pulpitusnak, amelyről az unió soros elnökeként beszélt, s amelyre az volt írva: Erős Európa. A kapitalizmus válságából annak végelgyengülésére következtetni – ez a politikai filozófiává emelt rövid logikai sor. A polgári parlamentarizmus erős döccenőiből arra jutni, hogy annak megoldása a parlamentarizmus leépítése, s a kiterjedt, erős állam kiépítése – ez a nyugati demokrácia felcserélése az autokráciával. Mert kétségtelen, hogy a hagyományos pártrendszer mind kevésbé képes leképezni a tömegtársadalom ezerfelé tagolt érdekviszonyait, de a hatalmasra duzzasztott egypárti kormányzás azt még kevésbé tudja megtenni. Főként, ha közben törvényszerűen felfalja az önkormányzatiságot. Pedig az érdekviszonyok leképezéséhez – a működő államhoz – éppen az erőforrások és jogkörök központi állam és önkormányzatok közötti szétszálazása vezethetne el.

És legfőképp: a kormányfő nem tesz különbséget politikai és kulturális nemzetállam között. Nem ismeri fel, hogy az Európai Unió sikere a záloga a térség valamennyi országa (állama, nemzete, népe...) jövőjének, de amelynek világgazdasági sikere (léte) attól függ, hogy – erős kulturális identitással – a nemzetállamok milyen mértékben ruházzák át politikai-gazdasági szuverenitásukat az európai intézményekre. Verejtékes küzdelem, amint a földrész saját történelmi beidegződéseit kell hogy meghaladja, új minőségű európaiságot teremtve. E vajúdás már eltörölte a politikai nemzetállamok olyan sajátosságait, mint a határokat, vagy az euróövezetben a nemzeti valutákat. Ha Európa ismét nemzetállamokra hullik, háború talán nem lesz, de gazdasági-politikai jégkorszak köszönt a földrészre. Szűk az a politikusi horizont, amelyen ezt nem látni.