Deutsch Tamás sportminiszter 2001-ben bejelentette: Budapest megpályázza majd a 2012-es olimpia rendezési jogát. Az ötletet a komplett politikai elit támogatta, ami egészen természetesnek tetszik annak fényében, hogy a gondolatkísérlet minden racionalitást nélkülözött. A módfelett szimplifikált „Merjünk nagyot álmodni!” instrukció jegyében a Fidesz hozzávetőleg 650 ezer aláírást gyűjtött be a választási kampány idején. Demszky Gábor főpolgármester, Kovács László MSZP-elnök, valamint Medgyessy Péter későbbi miniszterelnök is szignálta az ívet.

Deutsch föllépése óta eltelt egy évtized, aktuálisan a 2020-as vetélkedőre szánt pályázatok érkeznek a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz. Közel a határidő, ám Budapest hallgat. Pedig a Fővárosi Közgyűlés 2008-ban elvi határozatot hozott az ügyben, mi több, Bajnai Gordon kormánya annak idején ötpárti igennel elfogadott úgynevezett olimpiai törvénnyel akart búcsúzni. A Fidesz frakciója ebből kifarolt, nem óhajtott osztozni a dicsőségben: magának szánta a sikert. A választások óta azonban nem vették elő az ötletet.

Az alkalmi némaság alighanem a józan beismerés jele: Magyarország a jelenlegi feltételek mellett nem képes megrendezni az ötkarikás játékokat. A csúcsesemény gigavárosok megaprojektjévé vált; Budapest más kávéház. Ráadásul a NOB fő szabálya szerint egy adott településen a lehető legkisebb területen kell lebonyolítani a versenyeket. Értsd: nem lehetséges, hogy Miskolc kap egy sportcsarnokot a kézilabdatornára, Szombathelyre épül az íjászlétesítmény és Pécsre a pályakerékpárosok pályája. Az az opció pedig messzemenően igazságtalan, hogy az ország minden elérhető fejlesztési forrását, otromba méretű hitelekből szerzett forintokat a fővárosba öntsék. Persze fejlődik az ország egy olimpia által, de autópálya, repülőtér, szálloda, a társadalom által vállalt kockázatok koránt sincsenek arányban a lehetséges haszonnal. Bár nyilván nem az athéni olimpia miatt omlott össze a görög gazdaság, az biztos, hogy a gigantikus, fedezet nélküli beruházás nem a stabilitást segítette elő.

Mindenesetre bármilyen kényszer is az oka, a politikai elit – figyelemre méltó bölcsességről tanúbizonyságot téve – levette a kérdést a napirendről. Még az ellenzéki pártok sem húztak föl vekkert a Kossuth téren, hogy ultimátummal kényszerítsék pályázatra a kormányt. A fölöttébb racionális viselkedéssel megszületett a csönd koalíciója, amely megannyi kényes ügyben szolgálhatná az ország javát.