Az Alkotmánybíróság 37/1996-os határozatában megállapította, hogy alkotmányellenes helyzet állt elő azzal, hogy Magyarország nem tett eleget az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett párizsi békeszerződés idézett pontjának. Ezért felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. június 30-ig tegye meg a szükséges intézkedéseket a békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására.

Ez máig nem történt meg, így már több mint 13 éve mulasztásos törvénysértést követ el a törvényhozás, míg a magyar állam 63 éve nem teljesíti a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségét. Azt nem lehet bizonyítani, hogy elhatározott politikai szándék és akarat van a nemteljesítésre, de közel tizenöt éve az érintettekkel szembeni kifárasztásos taktika jelei jól kivehetőek. Bár kétségtelen, az ügy megoldása igencsak bonyolult” – írtam a Független Médiaközpont és Soma Alapítvány által támogatott, és 2010 őszén a Magyar Narancsban megjelent tényfeltáró riportban, amelyben egy, a Felvidékről kitelepített és Békés megyébe került család történetén keresztül próbáltam bemutatni a máig megoldatlan és alkotmányellenes helyzetet.

A II. világháború után a Felvidékről kitelepítettek közül aligha akad még egy család, amely az elmúlt közel másfél évtizedben többet tett volna a nemzetközi szerződésben foglalt részleges kárpótlás ügyében, mint a Békés megyébe került Hankóék. Levelek tucatjait írták ők és jogi képviselőjük a magyar politikai elit vezetőinek: miniszterelnököknek, pártelnököknek, igazságügyi és pénzügyminisztereknek, parlamenti képviselőknek, országgyűlési biztosoknak. De megkeresték az Európai Közösségek Bíróságának luxemburgi hivatalát, az Európai Bizottság elnökét, José Manuel Barrosót, a témában jártas jogtudósokat és a sajtót is. A végeredmény: a probléma megértése iránti készség vagy ennek hiánya, annak tudatos vagy jó szándékú félreértése. Az igazságügyi tárca küldöttsége még személyes találkozóra is ellátogatott Békéscsabára, ám ennek és előbb említett erőfeszítéseiknek eredménye nem lett.

A teljes magyar politikai elit nagy adóssága, hogy az elmúlt időszakban, bár kétségtelenül nekirugaszkodott a szerteágazó problémakör megoldásának, nem sikerült eredményt felmutatnia. Nehézséget okoz, hogy valójában kikre, hány emberre, azok nevesített leszármazottaira, milyen körben, mekkora összegben és mire is terjedne ki a részleges kárpótlás. (Ne feledjük, az 1947-es párizsi békekötés óta 64 év telt el!)

Egyelőre inkább becslések vannak. Kugler József, az e témakörben több könyvet és tanulmányt jegyző történész megítélése szerint 8–10 ezer család nagyjából ötvenezer tagjára lenne ma érvényes közvetlenül és közvetetten a lakosságcsere miatti részleges kárpótlás. Ennek anyagi alapját döntő részben az ott hagyott és a Magyarországon szerzett – igaz, az idő távolából nem könnyen bizonyítható – ingatlanok közötti értékkülönbözet adná. Kisebbik részben pedig az akkor zárolt bankbetétek összege. Ám az összeg nagyságrendjéről senkinek nincs hitelt érdemlő tudása.

Egy egészen elképesztő adat az ügyben akkor hangzott el, amikor Domokos László, egykori fideszes parlamenti képviselő 2008 nyarán a család kérésére Draskovics Tibor igazságügyminiszterhez fordult. Draskovics válaszában az időmúlást, az esetek egyediségéből adódó nehézségeket, a részben vagy egészben hiányzó dokumentumokat, valamint a kárpótlási igény nagyon nehezen becsülhető nagyságrendjét nevezte olyan problémaegyüttesnek, amely miatt a sok tízezer embert érintő kérdés hosszú idő óta nem oldódott meg. Majd ezt írta: „Előzetes számításaink szerint az érdekvédelmi szervezetek által javasolt teljes kártalanítás összege 20–25 ezer milliárd forintba kerülne. Amennyiben a korábbi vagyoni kárpótlási elvek mentén kerülne elfogadásra a törvényjavaslat, akkor lényegesen változnának ugyan a számszerű arányok, de még ilyen körülmények között is igen jelentős, több milliárd forintos összeg jelezhető előre.”

Teljes kártalanításról nem volt szó. Ekként az egyéves teljes magyar költségvetést kétszeresen (!) meghaladó 20–25 ezermilliárdos összeg komolytalan. Az esetleges néhány milliárd (vagy tízmilliárd?) forint pedig a részleges kárpótlás és az alkotmányosság ára. Draskovics azt is leírta, hogy 1992 óta a kérdés rendezését nem kevesebb, mint 12 törvényjavaslat-változat próbálta rendezni, de megnyugtató megoldás nem született.

Ha eddig a politikai egyetértés hiánya volt a kérdés megoldásának legnagyobb gátja, akkor a kétharmados kormánytöbbséggel ez elhárult. Különösen, hogy 2005 októberében az Országgyűlés alkotmány- és igazságügyi bizottságához önálló képviselői indítványt terjesztett be három fideszes képviselő: Domokos László, Németh Zsolt és Potápi Árpád „Az állam által kötött egyes nemzetközi szerződésekből származó tulajdoni sérelmek részleges kárpótlása tárgyában.” Az akkori kormánypárti többség nem vette tárgysorozatba az indítványt.

Az egy évvel ezelőtti kormányváltás után kíváncsi voltam, hogy az egykori előterjesztők előveszik-e önálló képviselői indítványukat? Az ügyben tucatszor kerestem meg Potápi Árpádot és féltucatszor Németh Zsoltot. (Az időközben az ÁSZ elnöki székébe került Domokos már nem illetékes.)

Azt tudakoltam, hogy tervezik-e újra az alkotmányügyi bizottság, majd a T. Ház elé terjeszteni önálló képviselői indítványukat, vagy annak átdolgozott változatát? Ha nem, miért nem? Ha igen, mikor? Megítélésük szerint hány családot, összességében mekkora öszszegben és milyen vagyonvesztés nyomán illetne meg a részleges kárpótlás? Milyen módszerre, technikára épülhetne a részleges kárpótlás kiszámítása és kifizetése?Honnan lehetmajd fedezet a magyar költségvetésben erre a részleges kárpótlásra?

Felróható-e az a második Orbánkormánynak, hogy 2010. áprilisi választási győzelme óta ez a sokak számára fontos, halaszthatatlan kérdés nem került semmilyen módon szóba a törvényhozásban?

Három, válasznak nem nevezhető visszajelzést kaptam. Potápi Árpád fideszes honatya, bonyhádi polgármester 2010. szeptember 15-én kelt válaszában azt ígérte, hogy utánanéz az ügynek. Ezt két héttel később megerősítette. Azóta nem jelentkezett. Németh Zsolt külügyi államtitkár kabinetjéből nagy sokára visszahívtak, és Potápihoz irányítottak. Itt zárult be a kör.

A már idézett Kugler József egyik cikkében ezt írta: „a lelkileg összetört, és nemzeti öntudatában is megtépázott magyar állampolgárrá lett egykori felvidéki magyarok legalább részleges vagy akár jelképes kárpótlása sem erkölcsi, sem pedig állampolgári jogegyenlőség szempontjából nem halasztható tovább.”

Az ügyet közel másfél évtizeden át végigharcoló, de mára kissé reményvesztett Hankó Lászlóné azt mondta a részleges kárpótlásmajd hat és fél évtizedes kálváriájára: „Türelmes vagyok, de nem halhatatlan.”

MARABU RAJZA