Márpedig a magyar politikai helyzet megértéséhez távlatosabb gondolkodásra lenne szükségünk! Meg kellene értenünk például, hogy a Fidesz nyomasztó súlyú 2010-es választási győzelme hogyan függ össze egy alapvető kérdéssel: a négyéves kormányzati ciklusokkal, illetve azok ellehetetlenülésével.

A rendszerváltók Magyarországon abból indultak ki, hogy a négyéves ciklus szent és sérthetetlen, sem felfelé, sem lefelé nem szabad „mozgatni”. Ebből adódott, hogy egyrészt – egészen 2006-ig – nem volt kormány, amely egy második ciklust is végigkormányozhatott volna; másrészt arra sem volt precedens, hogy egy kormány idő előtt távozott volna a hatalomból. A kormányzást a rendszerváltók alkotmányosan bebetonozták, ami érthető, hiszen 1990 körül úgy érezték, hogy ha a kormány kitölti mandátumát, attól már a demokrácia is stabilnak tekinthető.

Csakhogy egy demokrácia ettől önmagában még nem stabil, pláne akkor, ha a négy év alatt növekvő intenzitású pártharcok zajlanak. Miért lényeges ez utóbbi? Azért, mert ebből érthető meg, hogy négy év után – szinte „automatikusan” – miért bukott meg a regnáló kormány. Azért, mert a mindenkori ellenzék „be tudta bizonyítani” róla, hogy „veszélyes” a demokráciára és a stabilitásra. A magyar demokrácia lelki háztartásában pedig ez fontos értékké vált: az ellenzéknek mindig igaza van a hatalmon lévő kormányokkal szemben! Ebből a választói attitűdből magyarázható, hogy megbukott az Antall-, a Horn- és az Orbán-kormány. Viszont 2006-ban a Gyurcsány-kormány nem bukott meg, s ennek kapitális jelentősége van! Azt vagyok kénytelen állítani, hogy Orbán Viktor és a Fidesz 2010-es nagyarányú választási győzelme nem pusztán (vagy nem elsősorban) a nyolcéves rossz kormányzásban keresendő, hanem abban a tényben, hogy 2006-ban az MSZP megtörte a rendszerváltás „előírását”, és egy második ciklusra is „behúzta” a kormányzást. Ezzel felborult a rendszerváltás utáni korszak lényegében egyetlen még élő konszenzusa: „az ellenzék mindig jobb, mint a kormány, tehát győz!”

2006 más szempontból is érdekes, és kiindulópontja a későbbi erjedésnek. 1990-ben, 1994-ben és 1998-ban úgynevezett „fölös többségi” kormányai voltak Magyarországnak. Ez azt jelenti, hogy a kormányok mindegyikében volt egy „potyautas” párt, amely nélkül is lehetett volna kormányozni. A legkirívóbb az 1994-es eset, amikor az 54%-os MSZP maga mellé vette az SZDSZ-t. 2002-től azonban ez a képletmegváltozik: amásodikMSZP–SZDSZ-kormány – szakszóval – már csak minimális többségi, az SZDSZ nélkül nem létezne. Nagy valószínűséggel ez kardinális fordulópontja a magyar politikának, hiszen ettől kezdve a koalíción belüli vitáknak jóval nagyobb lesz a tétjük, mint „fölös többségi” kormányok esetén, s ez a kormányzati, sőt a demokratikus stabilitás rovására mehet.

2006-ban aztán újra a balliberális kormányzat kapott mandátumot. Ezzel megtört az a varázs, hogy az ellenzék – bármit is csináljon – jobb, mint a kormány, tehát négy év múltán szinte „automatikusan” visszatér a hatalomba. A közönség erre egyáltalán nem volt felkészülve. Amikor pedig nyilvánosságra került az őszödi beszéd, akkor egy pillanat alatt eldőlt: a második ciklusból nemhogy érdemeket nem tud kihozni a kormány, de kormányzásával a másik oldal alá adja a lovat, amely ettől kezdve kezdett megváltozni, és „centrális erőtérben” gondolkodni. Innen már nyílegyenes út vezetett a kisebbségi kormányzásig, majd pedig – 2010-ben – a lényegében egypárti kormányzásig. S ugye feltűnik az olvasónak, hogymíg 1990 és 2002 között egyetlen kormányzási képlet érvényesült (ezt hívom fölös többséginek), addig 2002 és 2010 között három (minimális többségi, kisebbségi, egypárti). Fenti logikánkból következően azt mondhatjuk, hogy 2010-ben a Fidesz ellencsapása következett 2006-ra. A baloldali és liberális politikaelmélet és publicisztika ennek szinte kizárólag az alkotmányjogi kritikáját végezte el az elmúlt egy évben, és szinte teljesen elhanyagolta azokat a szempontokat, amelyek a négyéves kormányzati ciklusok 2000-es évekbeli rapid felbomlásából következnek. Márpedig ez legalább olyan lényeges. Már az MSZP–SZDSZ-koalíció második választási győzelmének is az volt az üzenete, hogy a négyéves kormányzás kevés. A Fidesz nem véletlenül mondja azt 2010-es győzelme óta, hogy több ciklusra tervez. A négyéves ciklusok (bár Kelet-Közép-Európában ez kifejezetten hosszú időszaknak számít) hatékonysági értelemben, sajnos, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A mindenkori ellenzék képes volt diszkreditálni a regnáló kormányok eredményeit, hogy aztán lényegé ben mindent elölről kezdjen. Gyurcsány az MSZP–SZDSZ-t szerette volna „helyzetbe hozni”. Nem véletlen, hogy a 2006-os választások megnyerése után – éles váltással az MSZP választási programjához képest – hirdette meg az ország átalakításának programját. A Fidesz – ebből a szempontból – hasonló logikát követ, mint Gyurcsány: olyan programot valósít meg, ami nem négy évre van méretezve. Amiben előnye van a másik oldallal szemben, hogy – úgy látszik – tőle ezt elfogadja a választóközönség. Gyurcsányt megbüntette, Orbántól (legalábbis egyelőre) elfogadja.

S hogy miért kell számolnunk akár többciklusú kormányzásokkal is a jövőben?

Erre a feleletet a magyar politikatörténet adja meg nekünk. Ebben a múltban éppen az a ritka, ami 1990 után mindennapos gyakorlat volt: a négyévenkénti váltás.Magyarországon 1945 előtt, de a Kádár-rendszerben is hosszú időszakokon keresztül ugyanazok gyakorolták a hatalmat. Ez nem azt jelenti, hogy (kivéve a Kádár-rendszert) ne lett volna ellenzék, de azt igen, hogy az ellenzéknek gyenge kormányra kerülési potenciája volt. Nagyon úgy tűnik: a Fidesz ezt a múltbéli trendet kívánja feleleveníteni, amikor mindenben elszakad az 1990–2002 közötti kormányzás mintájától.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója