Ez igaz, de 1941. június 22-ig Németország legfőbb szövetségese ebben a „rabló, területszerző” és népirtó háborúban a Szovjetunió volt.

Személyeskedő „válaszában” hallgat, mint egy katyni tömegsírban nyugvó lengyel tartalékos tiszt, a nyugati demokráciák hibás és káros „megbékéltetési” politikájának szovjet okairól. A kirakatperek, a Gulag birodalma, a Vörös Hadsereg tisztikarának kiirtása után a Szovjetunió nem tűnt erős, biztos szövetségesnek Londonban és Párizsban.

A nyugati hatalmak nem tudták a balti államokat és Lengyelországot rákényszeríteni, hogy Sztálinnal szövetkezzenek. A szovjetizálástól való félelem nem volt jogos Varsótól Tallinnig, Helsinkitől Vilniusig? Krausz téved: ha a Szovjet unió nem köt paktumot Németországgal, akkor lehet, hogy Hitler nem is vezényli támadásra csapatait, talán nem kockáztatta volna a kétfrontos háborút. Sztálin inkább akart Hitler cinkosa, mint (akkor még) katonai ellenfele lenni.

Krausz ortodox leninista, aki pedig nem az, annak szerinte nem lehet igaza. Krausz tud. szoc. tanárként ismételgeti: Sztálin ártatlan áldozata Hitlernek. Ma is hiszi: a sztálinizmus gyógyítható kelés a munkásmozgalom amúgy egészséges testén. Trockij szerint a sztálinizmus a munkásmozgalom szifilisze. Én Jorge Semprunnal értek egyet, aki a sztálinizmust rákbetegséghez hasonlította. Mára kiderült, hogy a kór gyógyíthatatlan. Krausz bambán áll a halott üres ágyánál és nem látja, hogy amit védelmez, már húsz éve a történelem szemétdombjára került.

A szerző történész

Sztálin füle, 2009-12-07,