A hamarosan újraválasztásáért csatázó elnök éber ösztöne jól fogja föl az Egyesült Államok politikai elitjének Kína-ellenes hangulatait. (Ellenpélda: tavaly ősszel Orbán Viktor gondosan elkerülte a Budapesten időző Dalai lámát, mert éppen Kína rokonszenvére készült vadászni.) A pekingi diplomáciai demarsoknak természetesen semmilyen következményük nem lett, hacsak az nem, hogy maga Hszi Csinping (Xi Jinping), a párt és az állam vezetőjének kijelölt utóda (ma még alelnök) jelent meg a tibeti fővárosban, s ott tett esküt arra, hogy a kínai kormány „szétzúz”minden olyan próbálkozást, amely Tibet stabilitásának megingatására, netán a tartomány elszakítására irányulna.

Jegyezzük meg, hogy ilyen kísérletek nem voltak, maga az emigrációban élő főláma se követel függetlenséget Tibetnek. És még csak azt se mondhatni, hogy a tartományt a középkori elmaradottságából kiemelő pekingi központi kormány súlyos béklyókat rakna a tibetiek vallási, nyelvi és kulturális önazonosságának intézményeire. A tibeti „bennszülöttekre” is legföljebb a kínai bevándorlás tömegessé válásából származó sérelmek hangoztatása jellemző.

Szemben a szomszéd Hszincsiang tartománnyal, ahol a lakosságnak már csak kevesebb, mint felét kitevő őshonos ujgurok radikalizálódása jól nyomon követhető. A han-kí naiak (a birodalmi összlakosság 90 százaléka) a moszlim vallású, nyelvükben a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokkal rokon ujguroktól véleményem szerint sokkal jobban tartanak, mint a tibetiektől. Félelmeikhez friss adalékkal szolgált a minapi hotani incidens, ahol is (állítólag) fölfegyverzett ujgur terroristák megtámadtak egy rendőrörsöt és megöltek négy rendőrt. (Emigráns ujgur források szerint valójában kínai rendőrök támadtak fegyvertelen tüntetőkre –ebből alakult ki lövöldözés, amelyben persze végül több ujgur esett el, mint kínai.)

Kínát nem tegnap óta aggasztja az általában iszlamista csoportoknak tulajdonított terrorizmus és vallási szélsőségesség. Hszincsiang felé Pakisztántól Afganisztántól át a középázsiai köztársaságokig annyi a „beszivárgási pont”, hogy Peking finoman szólva is erősen kordában tartja a helyi nép vallási és kulturális tevékenységét. Persze, hogy. Hszincsiang óriási olaj- és gázkészletekkel rendelkezik, emellett a világ egyik legnagyobb gyapottermelője. Ha igaz az, hogy Tibetből Kínának „nincs mit kivinnie”, csak odavinnie, a hatalmas északnyugati tartományra erre éppen az ellenkezője áll.

Akármit állítson is a kínai propaganda, egyvalamit tudni a hihetetlenül hatékony pekingi tervező apparátusról: számára a gazdasági kérdések legalább annyira előrevalók, mint a „nemzetiek”. Lám, órák alatt kiderült, hogy a Dalai láma sokkal kevésbé izgatja az agytrösztöt, mint az adósságplafonról, az amerikai költségvetésről zajló drámai washingtoni vita. Annak ugyanis közvetlen hatása van a dollár árfolyamára. Márpedig a kínai valutatartalékok kétharmada (több, mint kétezermilliárd) fekszik dollárban, a fele amerikai állampapírokban. Ha valaki fölfesti, nem ok nélkül, Amerika fizetésképtelenségének ördögét a falra, attól a kínaiak tényleg megriadnak. A pekingi állami valutafelügyeletnek az a fölszólítása tehát, hogy Obama és kormánya konkrét intézkedésekkel köteles óvni befektetőinek érdekeit, ezerszer annyit nyom a latban, mint néhány sértett szó az Obama–Dalai-találkozóról.