A nyilatkozat érvelése és időzítése annál is érthetetlenebb, mert néhány nappal követte a magyarországi „transzatlanti nagyhetet”, ami önmagában is az Orbánkormány atlanti elkötelezettségét demonstrálta.

A magyar–amerikai kapcsolatokban példa nélküli eseménysorozat keretében került sor a Lantos Intézet ünnepélyes megnyitására, amelyre Budapestre látogatott Hillary Clinton külügyminiszter is, aki egyes politikai tényezők legnagyobb igyekezete ellenére sem volt hajlandó nyilvánosan temetni a magyar demokráciát. Korábban John Kerry szenátor által benyújtott 220. számú határozat fejezte ki elismerését a terrorizmus elleni küzdelem és a demokráciaterjesztés terén tett magyar erőfeszítésekért, és hasonló tartalmú nyilatkozatot tett június 23-án Dan Burton képviselő is.

Az amerikai külügyminiszter, a baráti viszonyban lévő, szövetséges országok közötti gyakorlatnak megfelelően, az Orbán Viktorral folytatott négyszemközti beszélgetésen valóban szóba hozott bizonyos olyan jelenségeket, amelyekre választ várt vagy magyarázatot kért – s azokat a sajtótájékoztatón elhangzottak szerint meg is kapta. A jelek szerint az amerikai–magyar kapcsolatokat és a magyar politikai fejleményeket egy bizonyos, sajátos szemszögből nézők rávették a demokrata szenátort, hogy nyilvánosan visszhangozzon olyan érveket, amelyekben valós, valótlan és tudatosan eltúlzott elemek egyaránt jelen vannak. Sajnálatos, hogy a Helsinki Bizottság társelnökét ilyen célokra használják fel.

A bírálatok sora a médiatörvénynyel kezdődik, jóllehet eddig semmi jele sincs annak, hogy bárkit vagy bármit is elhallgattatott volna a kormány vagy amédiahatóság.Megkérdőjelezhető, hogy a Kyív Post egy megállapítása fajsúlyosabb-e az Euró pai Bizottság azon megállapításánál, mely szerint a törvény összhangban van az európai normákkal.

A magyar etnikai identitás „túlhangsúlyozását” szerencsésebb lett volna minimum regionális összefüggésben tárgyalni. A román, szlovák, szerb, horvát stb. nemzeti identitások „hangsúlyozásához” képest a magyar egyáltalán nem rí ki a sorból. A magyar identitással elsősorban az a „baj”, hogy az amerikaiak tartanak attól: a valós problémák megvitatása negatív hatással bírna a térség stabilitására. A szenátor felrója a kormánynak az állampolgársági törvény módosítását. Fontos lett volna a teljesség kedvéért azt is hozzátenni, hogy a kettős állampolgárság intézményét számos európai ország alkalmazza, köztük például Románia és Szlovákia. Az pedig, hogy a kormány „áterőltette” volna a kettős állampolgárság könnyített megszerzésére vonatkozó törvényjavaslatot, tévedés: egy kézen meg lehetett számolni azokat, akik ellene szavaztak.

Még ennél is veszélyesebb csúsztatás következik abban a bekezdésben, ahol a szenátor arról ír, hogy „Kövér László kijelentette, igazolható lenne, ha katonai erővel megváltoztatnák Magyarország és az ugyancsakNATO-tag Szlovákia határait”. Az Országgyűlés elnöke egy cseh lapnak adott nyilatkozatában valójában azt mondta, hogy Magyarország nem indított háborút még határainak megsértése esetén sem, amikor Szlovákia elterelte a Dunát. A két ország közötti vitás kérdéseket éppenséggel egyes szlovák politikai tényezők szeretnék erőszakos eszközökkel megoldani. Továbbá, Kövér László az említett interjúban leszögezte: Budapestnek nincs területi követelése Szlovákiával szemben.

Az újabb „kártya” a magyarországi kisebbségek elleni állítólagos intolerancia – újabb vaskos csúsztatással. „Kormánytisztviselők részéről is mind hangosabban hallható az érvelés, hogy amíg a zsidók számára a XX. század tragédiája a holo kauszt volt, Magyarország számára az 1920-as trianoni békeszerződés …”. Ez a homályos utalás nem méltó éppen egy olyan kormánnyal szemben, amelynek vezetője az első kormányzása idején kezdeményezte a Holokauszt-emléknap bevezetését és az emlékmúzeum létrehozását Magyarországon. Számtalan nyilatkozat és gesztus bizonyítja, hogy a jelenlegi kormány rengeteget tett az antiszemitizmus ellen. Egy ilyen érzékeny témában fontos, hogy ragaszkodjunk az objektív tényekhez.

Benjamin Cardin nyilatkozata a következőkben az új magyar alaptörvényt veszi górcső alá. Ebben az esetben a velencei bizottság véleményéből válogat, külön is kiemelve a kétharmados törvények nagy számát. A valóság az, hogy az elmúlt húsz évben szám szerint több kérdés esett a „sarkalatos” törvények hatálya alá, mint az új alaptörvényben. A bizottság valójában elsősorban az adópolitikával, a szociálpolitikával és a családpolitikával kapcsolatos kérdésekben kifogásolta a minősített többséget kívánó törvénykezést, és a teljesség kedvéért azt is illett volna hozzátenni, hogy a fenntartások után mindig hozzáfűzi a testület, hogy a gyakorlati megvalósítás lesz a döntő.

A nyilatkozat az Alkotmánybíróságra vonatkozó „bírósági csomagtervet” is kritizálja. Az AB bővítését elsősorban a kibővített hatáskörök miatt várható nagyszámú ügy indokolta; s ahogy Paczolay Péter kijelentette: tévedés lenne „kormánypárti” döntéseket várni a kinevezett bíráktól. A bírók, a hatalmi ágak szétválasztásának az elvéből fakadóan, szuverén módon döntenek.

Az ombusdsman kijelölésével kapcsolatban Cardin szenátor azt kifogásolja, hogy az Országgyűléstől átkerült a kinevezés joga a köztársasági elnökhöz. A kérdés az, hogy menynyivel lenne függetlenebb az ombudsman, ha az Országgyűlés jelölné ki, amelyben, per definitionem, a kormányzó párt(ok) vannak többségben, miközben az elnök – erre már volt példa – nem szükségszerűen az éppen kormányzó párt támogatásával kerül a Sándor-palotába, és így akár a végrehajtó hatalom ellenére is jelölhet valakit.

A fenti sorok féltésből fogantak meg. Veszély valóban van: elsősorban az a veszély, hogy a nem a sine ira et studio elvén megfogalmazott vélekedések és kijelentések szükségtelenül ártanak a magyar–amerikai kapcsolatoknak. Nem szabadna a „minél rosszabb, annál jobb” elv(telenség)ére játszóknak alkalmat adni arra, hogy a kétoldalú kapcsolatrendszert a saját érdekeik mentén alakítsák. Ezzel rossz szolgálatot tesznek nemcsak Magyarországnak, de az Egyesült Államoknak is. Fajsúlyos, némi túlzással akár létfontosságúnak is nevezhető kérdések forognak kockán: a transz atlanti kapcsolatok minősége meghatározó a világ sorsában. A közösség országainak össze kell zárniuk, s ennek integráns része az is, hogy a vitás kérdéseket kellő elvi és tárgyi ismeretekkel a megfelelő szinteken vitassák meg és rendezzék a résztvevők.

A szerző történész