A dupla arra utal, hogy az olaszok normális esetben ferragosto – azaz Nagyboldogasszony ünnepe, augusztus 15-e –után veszik ki nyári szabadságukat, s utaznak külföldre, vagy valamelyik pazar ligúriai, esetleg adriai fürdőhelyre, addig pedig hétvégi fürdőzéssel készítik elő magukat a nagy nyári kirajzásra. De hogy válság idején is tele van a tengerpart, hogy július eddigi hétvégéin mozdulni sem lehetett a napernyők között, annak magyarázatát csak az olaszok tudnák megadni. Esetleg még a görögök. Ez a két mediterrán nép híres ugyanis arról, hogy ha válsághírek, megszorítócsomagok potyognak is az égből, semmiképpen nem változtat szokásain.

De azért a mostani olasz példán eltöprengünk egy percre. A római szenátus pénteken megszavazza a 48 milliárd eurós megszorítócsomagot, a tőzsdén végigsöpör a krízis, s az olasz vakációzók, mintha mi sem történt volna, szombaton ellepik az autósztrádákat és a repülőtereket. A mostani hétvégén legalább tízmillió jármű araszolt a városok és a tengerparti strandok között. Mintha nem olvasták volna saját statisztikai hivataluk legfrissebb közleményét, miszerint az olaszoknak elfogyott a pénzük. Az 58 milliós ország lakosságának alig húsz százaléka engedheti meg magának a nyaralást, s még ezeknek a 70 százaléka is csak egy hétre utazik el, s így is általában és fejenként 700 euróval csapolja meg a családi kasszát.

Vajon mi az oka annak, hogy az elmúlt hónapokban ha itáliai krízisről olvastunk, az mindig Berlusconi nőügyeiről, s legfeljebb – többnyire elnapolt – bírósági tárgyalásairól szólt? Szó sem esett arról, hogy feltartóztathatatlanul „elszaladt” a költségvetés, hogy csúcsra szökött fel a tízéves olasz államkötvények felára, hogy a költségvetési hiány 4,6 százalékra ugrott, az államadósság mértéke pedig eléri a GDP 120 százalékát, hogy megtorpant az ipari növekedés, hogy a gazdasági világválságból való kilábalás lelassulása, s az európai adósságválság elmélyülése mélyütésként érte az olasz gazdaságot. Belerendült. Hogy miért nem tudtunk minderről, annak egyetlen oka van. S azt úgy hívják: Silvio Berlusconi. Ő az, aki minden elképzelhető –sőt képzeleten túli – eszközzel eldugta ezeket a statisztikai adatokat. Talán még önmaga elől is. Nárcizmusa olyan méreteket ölt, hogy el sem tudja hinni, hogy az általa vezetett ország bajba juthat.

A most elfogadott megszorítócsomagot is úgy kommunikálja, hogy annak kellemetlenebb része majd csak 2013-ban, az ő tervezett visszavonulása után következik be. Addig mesterkedett, amíg gazdasági minisztere, Giulio Tremonti nyugdíjátalakítási terveit ki nem tolta a választások utánra. Ne mondhassák, hogy a 2050-re fokozatosan 69 évre emelkedő nyugdíjkorhatár az ő nevéhez fűződik. Sőt úgy tesz, mintha semmi köze sem lenne a megszorítócsomag által is tartalmazott „aranynyugdíjak” tervezett megadóztatásához. (Itáliában az öregségi nyugdíjba vonuláskor felvett végkielégítés egy lakás árával felér.) Mindez Tremonti műve, mondja a sajtónak Berlusconi, aki nem csapatjátékos.

Csakhogy Itália egyre kevésbé hisz Berlusconi varázserejében. Valamennyi felmérés szerint a mostani megszorítócsomag jótékony hatásamajd csak a következő – a jelek szerint baloldali – kormányt kedvezményezi.