Apró betűs mágia
Az apró betű is lehet izgalmas, mi több, mágikus. Piacgazdaságban – az igazán fontos dolgokban – az apró betű hamar kiszorította a könnyen érthető szavakat. E kedveltté vált betűtípus a szabadon szerződő felek kontraktusaiban a gyors és helyes döntésre vezető információt ritkán, ellenben fejtörést igénylő, furfangos feladatot, helyenként mágiát, annál inkább kínál. Közhely, hogy a svájci frankos és eurós hitelszerződésekben a nehezebben olvasható részekbe fészkelte be magát az „ördög”, amely maga volt a láthatatlan kockázat, ha pedig mégis látható volt, akkor felfoghatatlan az átlagos devizaadós számára.
Az adósok többsége különleges mágia áldozatává vált: a hitel vételi oldalán a valódi és tartós kockázatok láthatatlanok, forintban mérhetetlenek voltak. A devizahitelt – ahogy sok más szolgáltatást is – az azt kínáló szerződés sűrűn sorakozó apró betűi ellenére is mágikusan szerettük. De egy 10-20 éves eladósodás csak nem lehet olyan „átlátszó”, modern mágia, mint a kaszinó?!
Komoly helyeken nem is az. A rulett és a black jack kockázatai köztudottak, a középiskolás valószínűségszámítási ismeretekkel elkerülhető a nagy baj, ugyanakkor mégis megszerezhető némi kellemes játékélvezet. A biztonságos, jelzálog alapú devizahitelezés, legalábbis forintjövedelmek ellenében, jóval bonyolultabb ügy, amely sokféle (pénzügyi, jogi, sőt szociológiai) ismeretet kíván. Az ehhez szükséges tudás, ismeret meglétének a feltételezése – mind keresleti, mind kínálati oldalon – eleve hibás kiindulási pont.Még Amerikában is, ahol pedig a jelzáloghiteleknek igen komoly hagyománya van. Emlékezhetünk, a pénzpiaci „fertőzés” honnan indult. Ott is működött egy olcsóhitel-mágia, ami tragikus végkifejlethez vezetett.
A magyar devizaadósság-ügyben minden magára valamit is adó szakembernek kell hogy legyen egy tartható álláspontja. Pedig ha van nehéz kérdés, nos, akkor a forintban törlesztett devizahitelek körüli bonyodalomegyüttes bizonyosan ilyen.
Róna Péter a devizahitelezésről szóló írásban úgy kezeli a kérdést, ahogy az a globális „banküzemi” ismeretekben jártas, tekintélyes megfigyelőtől el is várható: kellő őszinteséggel és az egészre kívülről is rálátó perspektívában. Következtetése azonban, hogy a devizahitel hibás termék (abban az értelemben, ahogy egy hibásan szigetelt, áramütés-veszélyes hajszárító veszélyes) és a felelősséget leginkább a hitelnyújtó bankoknak kell viselnie, meghökkentő, és ebben a formában aligha tarható.
Az én megítélésem szerint mind a három (fő)szereplőt, tehát az adós egyént, a bankot és a magyar államot (valamint némileg a piacot felügyelő PSZÁF-ot, sőt kis részben még a banki „rendszergazdát”, az MNB-t) is terheli felelősség abban, hogy a dolgok idáig fajulhattak. Hogy pontosan milyen arányban kellene elosztani a felelősséget és vele a rendezés pénzügyi ter heit, ahhoz pontos porciózást lehetne végezni. Ezt nem teszem. A keletkező pénzügyi veszteségeknek az előbb említett három szereplő közötti harmadolásával – közgazdasági szempontból – nem tévedünk nagyot. A terheket azonban megosztani mindenképp jogos és indokolt! Ez a fő mondanivalóm. Egyetértek Csáki György: Hibás elemzés c. írásával.
Miért is kell a felelősséget teríteni a három főszereplő között, ésmiért nem szabad csak a bankokat kár hoz tatni a kialakult törlesztési nehézségekért és az egész gazdaság számára elhúzódóan hatalmas károkat okozó, „lefagyasztott” ingatlanpiacért?
Teljes őszinteséget és vele a teljes bizonyosságot piaci folyamatokban a szereplőktől nem lehet elvárni. Pontosabban: lehet, de nem érdemes. Tökéletes informáltság a piacon nincs. A 2007–2009-es globá lis pénzügyi válságot követően ilyen feltételt már a legszigorúbb elméleti modellekben sem illik kikötni.
A valutaárfolyamok ingadozása okozta bizonytalansággal szemben, valamint a nagy vesztségek korlátozására egy – viszonylag tűrhető költségű – megoldás van: biztosítást kell kötni. A piac ilyen termékeket is kínál. A jelzáloghiteleknél azonban, a nagyon hosszú futamidők miatt a hitelfelvétel pillanatában nehéz, majdnem lehetetlen pontosan megítélni akárcsak a viszonylagos biztonság árát is, és „belőni” a némi védelmet kínáló hitelfelárak forinttöbbletterheinek tarthatóságát. Röviden: azt, hogy megéri-e a biztosítást megvenni vagy sem. De sok száz éves gyakorlatból tudjuk: a biztosítás a legtöbb esetben megéri az árát. Ezt az egyszerű tanulságot biztos le lehet vonni. De talán azt is, hogy azok a bankok, amelyek árfolyam-biztosítással együtt árulták a deviza hitelt, bizonyosan nem eleve hibás terméket kínáltak. De ennél jóval fontosabb, hogy voltak a forinttörlesztésű devizahitelekben olyan kockázatok is, amelyek természete igen „alattomos”, mert bekövetkeztük valószínűsége csak nagyon nehezen kalkulálható.
E kockázatok egy csoportját nevezik – műszóval – „rendszerkockázatnak”. Ez annyit jelent, hogy az alapfolyamatok leállnak, a bankrendszer „lefagy”, ahogy egy számítógép vagy elektromos rendszer megbénul túlterheltség, esetleg ismeretlen műszaki hiba esetén. A modern bankrendszerrel ez bizony megtörténhet, és ilyenkor hirtelen nagy veszteségek támadnak, mert sem a pénz, sem a bizalom nem áramlik tovább a hálózatban. Noha totális rendszerösszeomlás nem következett be a Lehmancsőd idején sem, az USA és a fejlett világ közel járt hozzá. A menekülő valuta, a svájci frank csillaga, ekkortól kezdett fényesebben ragyogni, és tartja erejét azóta is az euró zóna rendszerszintű nehézségei láttán. Nos, ezekre a rendszerszintű zavarokra, s velük a jelentős és – sajnos – tartós forintgyengülésre aligha számíthatott, vagy köthetett biztosítást a magyar „mezei” devizahitel-felvevő. Ezért ebben a „vétségben” neki felmentés jár.
De 2005 táján a profi bankárok sem érezték a nagy veszélyt, sőt a vezető elemzők sem. Akkoriban kevesen méltatták figyelemre – még a legszűkebb szakmai körökben sem – azt a mára agyonhivatkozott IMF-tanulmányt (R. Rajan: Has Financial Development Made the World Riskier? – A pénzügyi fejlődés egy kockázatosabb világot teremtett? IMF WP 174/2005), amelyben az indiai kutató hosszasan értekezett a kis valószínűségű, ám súlyos következményekkel járó ún. „tail end”, vagy farokvég eseményekről. Ezek a furcsa nevű történések – mint globális pénzügyi forgatókönyvek – ugyan kis valószínűségűek, de ahogy ma már jól tudjuk, léteznek! Ám anno, a devizahitelek felfutásának idején ez minden volt, csak nem triviális! Még a szakmának sem, beleértve a legnagyobb központi bankokat és a Fedet is. Nos, ez a forintot és sok más kis valutát is gyengítő, globális rendszerkockázat nem látszott a hitelt kínáló bankoknál sem, és így nem volt jól árazható. Ebben a bűnben tehát a bankokat is felmenthetjük.
A forintárfolyam alakulásában jóval ismertebb és viszonylag – de csak viszonylag! – jobban kalkulálható tényező volt az országkockázat, amely a magyar állam adósságának jövőbeli bonitásbesorolását kínálta, mint hasznos informá ciót. A magyar állam a rendszerváltás óta a külföldi hitelnyújtók szemében soha nem volt a legjobb adósok között számon tartva, szuverén kötvényei közepes vagy annál gyengébb, demég befektetésre ajánlott kategóriák ban voltak jegyezhetők. Ez a besorolás többnyire a nagy valutákhoz képest 2-3-szor nagyobb hozamot takar a befektetők számára, és persze ennyivel nagyobb kockázatot is. De lehetett-e 2005 táján arra komolyan számítani, hogy a magyar állam hiteligénye enyhül, besorolása nagyságrendet javul? Komolyan aligha. Lehetett-e arra tippelni, hogy a forint erős marad, és végre egy viszonylag erős valutával csatlakozunk majd egy igazi, mindig is áhított „keményvalutás” övezethez, az eurózónához?
Mérsékelt optimizmussal lehetett. Az euró bevezetésének ígérete számtalanszor elhangzott. Emlékezzünk, hivatalban lévő kormányok már 2008-ra is ígérték, azután talán 2012-re, esetleg 2014-re, majd talán 2020 után. Az átlag devizaadós a bűnbeesés idején úgy is gondolkodhatott, hogy végre eljött az ő napja, olyan „klub” pénznemé ben vesz fel hitelt, ahová a mi kis országunk is tartozik (majd): kap egy tűrhető kamatozású devizahitelt, és még udvarolnak is neki egy elegáns bútorzatú bankban.
Ám láthatta-e azt a fránya országkockázatot az átlagos hitelfelvevő? Nem nagyon.Ha a sokat tapasztalt 50 feletti generációhoz tartozott, akár talán gyanakodhatott, egyébként, aligha. Senki nem mondta el neki ezt a kockázati tényezőt, a hitelközvetítő banki alkalmazott, bocsánat „tanácsadó”, biztosan nem ment bele egy ilyen fejtegetésbe: „vigyázzon, a magyar állam, a vállalatok és a lakosság is egyszerre keresik a külföldi hitelezők kegyeit; ebben az országban nincs elég belső megtakarítás, ebből még nagy baj lehet, ezért én nem ajánlom a frankhitelt”.Maradt tehát az apró betű, az aláírás és a hitelközvetítés utáni jutalék.
A rendszer- és az országkockázatokra való figyelmeztetés elmaradásáért csak a kereskedelmi bankokat hibáztatni nem ildomos. E kockázatokból származó veszteségek hasonlóak a kis valószínűségű természeti csapásokhoz annyiban, amennyiben csak a biztosítók már nem tudják kitermelni a kár fedezetét. Pénzügyi biztosítókra ugyan szükség van, de az államnak a keletkezett terhek viselésében ilyenkor osztoznia kell. Annál is inkább, miután saját maga, a hiányt hiányra halmozó gazdálkodása is tovább rontotta a devizahitelesek pozícióját. Sovány vigasz ez a felhízott forint-törlesztőrészletek alatt görnyedő adósoknak, de akkor is el kell mondani: keserű sorsuk nem csak rajtuk múlt – az elmúlt 5 évben a globális pénzügyi rendszer és a saját országuk kockázata is ellenük dolgozott.
