Nos, érdemes idézni, hogy ugyanerről miként vélekedett a korszak neves elemzője,Karsai Elek (a szerző édesapja), aki nem tartozott az államszocializmus kincstári ideológiáját közvetítő párttörténészek közé, s értelmezését –a kérdésben – soha, még privát beszélgetések során sem másította meg, legalábbis egykori közvetlen kollégája és közös barátunk, Szinai Miklós levéltáros és kutató szerint.

Íme: „(…) a moszkvai angol–francia–szovjet tárgyalás kudarcáért elsősorban felelős Chamberlein- és Dala dierkormány élesen bírálják a Szovjetuniót, de egyetlen szót sem ejtenek arról, miért nem vezettek eredményre a nyugati hatalmak [és a SZU. – F. Gy.] között folyó politikai és katonai tárgyalások, minden eredmény nélkül. (…) Hosszú hetekig folytak 1939 nyarán a politikai tárgyalások. (…) A szovjet fél azonban nem adta fel a reményt, és 1939. augusztus első napjaiban azt ajánlotta az angol és francia kormánynak, hogy kezdjenek sürgősen a katonai kérdések megbeszéléséhez. … Az angolok Drax admirálist, a franciák Doumenc tábornokot küldték Moszkvába, hajón, mert annál lassabb közlekedési eszköz nem akadt. … kiderült, hogy sem az angol, sem a francia delegációnak nincs felhatalmazása … egyezmény megkötésére. (…) Nem érdektelen megemlíteni, hogy Schulenburg moszkvai német nagykövet 1939. augusztus 4-én (!) a következő jelentést küldte kormányának: »Az a benyomásom: a szovjet kormánynak eltökélt szándéka, hogy szerződést kössön Angliával és Franciaországgal, ha azok teljesítik kívánságait.«” (Lásd: Karsai Elek: A berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig. Táncsics Könyvkiadó, Budapest. 1961. 97. old.) [Ezek konformok voltak a szovjet fél által szorgalmazott katonai együttműködéssel –megjegyzés tőlem. F. Gy.]

Tehát míg Karsai Lászlónál Hitler és Sztálin stratégiai partnerek a II. világháború kirobbantásában, Karsai Elek szerint a kényszerhelyzet hozta őket össze átmenetileg – a nyugat- európai demokráciák Hitlert kelet felé terelő, csaknem végzetessé vált politikai manőverei nyomán.

Fekete György történelemtanár, Budapest