Sokáig emlékezetes marad számomra az a kijelentés, amelyet Kenneth P. Thompson ügyvéd tett július 2-án, pénteken déltájban újságírók egy csoportja előtt, New York Állam Legfelsőbb Bíróságának épülete előtt az utcán. Aznap éppen New Yorkban tartózkodtam, s élőben láttam a televízióban. Thompson képviseli azt a guineai nőt, aki azt állította, hogy Dominique Strauss-Kahn májusban a New York-i Sofitel szálloda egyik lakosztályában megerőszakolta. Az ügyvéd éppen akkor jött rá, hogy a vád kezd összeomlani, mert számos ellentmondást tartalmaz, a nő történetében pedig nyilvánvaló hazugságok szerepelnek, és a leírt körülmények is gyanúsak.

Thompson, aki alkalmazottakkal szembeni diszkriminációs és szexuális zaklatási ügyekre specializálódott, rezzenéstelenül részletezte, hogy amiket állított, azok a támadás vitathatatlan tényei: az erőszak nyomán elszakadt a nő ruhájának pántja a vállán (az ügyvéd megérintette a saját vállát, hogy rámutasson az ominózus pontra), horzsolás keletkezett a nő szeméremtestén, valamint elszakadt a harisnyája. Majd folytatta: „a következő, amit el akarok önöknek mondani, hogy ügyfelem küzdött, hogy szabaduljon, s amikor a nő térdelt, a férfi szexuálisan rátámadt, s miután végzett, a nő felállt, rohanni kezdett az ajtó felé, közben undorral szanaszét köpködte a hotelszobában Dominique Strauss-Kahn spermáját. Tehát amikor szakértői véleményről, DNS-bizonyítékról hallanak, arról van szó, hogy a nő szétköpködte a férfi spermáját a falra, a padlóra, s még sejthetik, hová. Amikor a nő főnöke felért a lépcsőn, láthatta mindezt. És láthatta a biztonsági személyzet. Láthatták a nyomozók is. És volt ott egy ügyész is a Manhattani Kerületi Ügyészség Hivatalából, aki még az eset napján bement abba hotelszobába, s a nő megmutatta neki, merre van sperma.”

Ha a nő és ügyvédje igazat mond, az egy erőszakos szexuális támadást sugall egy nagy hatalmú férfi részéről egy védtelen nő ellen. Ennek undorító tényét mindenkinek el kell utasítania. Ha viszont nem mondanak igazat, az karaktergyilkosság fényes nappal a New York-i utcán. És elveszett tisztességének visszaszerzéséért már semmit nem tehet egy ember, aki egyébként Franciaország elnöke lehetett volna. Neve említésére mindenkinek ez az ügy jut majd először eszébe.

Amint a DSK elleni vádak kérdésessé váltak, sőt lehet, hogy néhány héten belül el is vetik azokat, francia–amerikai viszontvádak merültek fel. „Vajon szabadlábra helyezik-e DSK-t?” – írja Peter Beinhart amerikai újságíró a Daily Beast hasábjain –, „ügye jól tükrözi az amerikai igazságszolgáltatást. Nem kell szégyenkeznünk miatta. Ez az ügy a törvény előtti egyenlőség kétségtelenül lelkesítő példája volt.”

A másik oldalon Bernard-Henri Lévy francia filozófus hevesen kikelt az ellen, hogy igazságszolgáltatást „felfalja” egy utcai műsor, utalva Thompson utcai sajtótájékoztatójára, és kifejtette, hogy barátjának, DSK-nak nemcsak a szabadságát kell visszaadni, hanem – és ez még fontosabb – helyre kell állítani a becsületét is.

Lám, itt mutatkozik meg az óriási különbség a magánügyek és a jó hírnév amerikai, illetve francia megközelítése között. A Yale Egyetem jogtudósa, James Q. Whitman szerint az amerikai hagyományok gyengülnek, míg a franciák (és németek) erősödnek. „Mindannyian arisztokraták vagyunk” – mondja Párizs szelleme. Még a legszegényebb bevándorló nőt is megilleti az udvariasság, a tisztelet, és igen, a méltóság, mintha hajdanán nemes lett volna. (Fontos az ódivatú méltóság szó újrafelbukkanása, amelyet Lévy DSK védelmében használ.) „Nincs többé arisztokrácia” – kiáltja New York szelleme, s mindenkivel egyformán, tisztelet nélkül kell bánni. Király és koldus, piti tolvaj és tehetős bankár: mindenki ki van téve a nyilvános letartóztatás megaláztatásának.

Ez ragyogó elemzés Whitman részéről, ám ismerve az óceán mindkét partját, hozzá kell tennem: csak ha…!

Csak ha igaz, hogy egy szegény bevándorló vagy roma nővel olyan tisztelettel és udvariasan bánnak a kontinentális Európában, mint hajdan csak az úriasszonyokkal. Ez lehet az ideális példa, amely a francia és a német törvények alapjául szolgál – ahogy Whitman meggyőzően érvel –, ám a földi valóság az, hogy egy szegény nőnek, mondjuk ez esetben Guineából, Párizsban éppoly elnyomásban, kizsákmányoltságban, megalázásban van része, mint New Yorkban. Ahogy e botrány eredményeként egyre több részletet ismerünk meg, hatalommal bíró férfiak minél kiszolgáltatottabb nőket keresnek (meghívnak, elcsábítanak, kényszerítenek) szexuális vágyaik kielégítésére Párizsban éppúgy – ha nem jobban –, mint bárhol a világon.

Csak ha igaz, hogy a hatalommal bíró, illetve azzal nem rendelkező emberek valóban egyenlőek a törvény előtt az Egyesült Államokban. Ezt a jelképes üzenetet küldte egy olyan nagy hatalmú ember feledhetetlen nyilvános letartóztatása, aki egyébként Franciaország elnöke is lehetett volna. Ám ez az üzenet kétszeresen is megtévesztő. Először is, nem igaz, hogy a megaláztatás mindenkit egyformán érint. A gazdag, nagy hatalmú és befolyásos emberek gyakran elkerülik a nyilvános letartóztatást. Sok időt és pénzt áldoznak rá, hogy ezt biztosan elkerüljék. A New York-i nyilvános letartóztatások története az olyan kerületi ügyészek politikai ambícióiról is szól, mint Rudy Giuliani. Másodszor: a média mai világában, ahol a képeknek sokkal nagyobb hatásuk van, mint a szövegnek, ez felér egy tárgyalás nélküli ítélettel. És a YouTube bíróságának ítélete ellen nincs fellebbezés. Amikor Michael Bloomberg, New York polgármestere kezdetben védelmébe vette az eljárást, hogy DSK-t a nyílt utcán vezették – borotválatlanul, ziláltan, megbilincselve –, azt mondta az újságírók előtt: „ha valaki nem akarja, hogy nyilvánosan letartóztassák, ne kövessen el bűncselekményt”. „De mi van, ha kiderül, hogy ártatlan?” – kérdezték. „Ah” – mosolygott Bloomberg –, „akkor a társadalomnak igenis a tükör elé kell állnia, és megígérnie, legközelebb óvatosabbak leszünk”. Nem sokkal később Bloomberg hangnemet váltott, és kijelentette: „mindig is felháborítónak tartotta a nyilvános letartóztatást”. Most már ezt mondja.

Közben Strauss-Kahn jó hírnevén súlyos, helyrehozhatatlan csorba esett. Csatlakozva Beinart amerikai öndicshimnuszához, Joe Nocera a New York Times című lapban fesztelenül úgy fogalmaz, hogy „ha a legrosszabb, amit (DSK-nak) el kellett szenvednie, a nyilvános letartóztatás, néhány nap a Rikers Islandon (New York legnagyobb börtöne – a fordító) és néhány csúnya szalagcím, nem kell, hogy fájjon érte a szívünk”. Rendben, Joe, várjunk, míg veled történik ugyanez. Majd akkor megnézzük, vérzik-e a szíved.

Az ügynek egyetlen jó következménye van. A nagy hatalmú emberek mindenhol, nem csupán Franciaországban, figyelmeztetést kaptak: ha elkövetsz bizonyos dolgokat, ez történhet veled.

A háttérben azért meghúzódik még egy apró dolog, ami a franciákat és az amerikaiakat is elégedettséggel tölthet el. A francia társadalom legfelsőbb köreinek szexuális erkölcseire sötét árnyék vetült. A nyilvános letartóztatás maga az igazságszolgáltatás megcsúfolása. Az amerikai sasnak észre kell vennie a szálkát a maga szemében, a francia kakasnak meg a gerendát a sajátjában.

A szerző az Oxfordi Egyetem európai tanulmányainak professzora, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének tudományos főmunkatársa