A közmédia megújítása – a kétharmad e jelszó alatt futó tombolását az érdekvédelem megosztottsága és felkészületlensége a média-törvénycsomag akadálytalan diktátumáig fokozhatta, s őszig várhatóan ezer médiamunkás „máglyára küldése” következik. A közmédia a társadalom szeme, füle és szája lenne, s most ordítana – egy normális európai országban.

A kereskedelmi médiumok eközben percnyi létű celebekre fókuszálnak, s ezzel követik az új jogszabályok parancsát: legyél politikailag közömbös, a fontos híreknek ne adj teret, akkor engedjük, hogy keress! Egy kicsit talán még csalhatsz is! A legjobb, ha önszabályozást vállalsz, s aztán intézzétek az egészet egymás között. Végül is tietek a piac, már régen kiegyeztetek. Közben a médiabiztos inkább majd foglalkozik a Népszavával, hiszen az ellenzéki sajtó megfélemlítése fontos hatalmi penzum, de azért figyel, távol tartja majd tőletek a jogkereső állampolgárokat is – valahogy ez most a törvények szelleme. Az EU-tól átvett jogharmonizáció elemei pedig bársonyosabbá teszik a médiatőke haszonszerzését, feltéve, hogy tényleg távol marad a politikától. Különben nem lesz frekvencia, termékelhelyezés, visszaállítják a lebontott kereszttulajdonlási korlátokat!

A fejlett európai társadalmakban a közmédia 35-40 százalékban részesedik a médiatérből – műsorait tehát nézik és hallgatják – s ennek alapján a hatékony kormányzás, a normakövető társadalom, a tudatosan vállalt állampolgári közteherviselés, a kisebbségek tolerálása és a köznyilvánosság, a véleményés szólásszabadság, a nemzeti kultúra fenntartásának erős garanciája lehet. A médiaszabályozás tehát a társadalmi és gazdasági, valamint a kulturális demokrácia megteremtésének és fenntartásának kiemelkedően fontos eszköze volna, ha nemzeti konszenzusra támaszkodhatna.

Persze a britek, dánok, svédek, franciák és németek a közszolgálati média többségét regionális műsorok alakjában kapják, amelyekben naponta a saját életükre, valóságos gondjaikra ismerhetnek, s nyílt vitákban közösen juthatnak el megoldásokig. E boldogabb társadalmakban a hírminőség, a kiegyensúlyozottság, sőt, ahol van, ott a reklámár szabályozási bázisát is a közszolgálati média határozza meg. Nálunk éppen ez a legfontosabb, a közszolgálati és regionális médiatér és így a tömeges fogyasztásból adódó szabályozó erő hiányzik.

A magyar közmédia lényegében minden elemében országos maradt, s mint ilyen a hatalom számára mindenkor kedves és vonzó, de a helyiregionális társadalmak számára távoli és közömbös tartalmú, unalmas és végül üres valami lett. Közben a Fidesz még ellenzékben önálló párt/ médiabirodalmat épített fel az EU szabályainak, s a köztársaság alkotmányának ellenében, sőt az MSZP furcsa jogállamában hosszú éveken át háborítatlanul finanszírozni is képes volt ezt a médiabirodalmat.

Aztán a vetés, a szakmailag igen hatékony demagógia beérett, és a Fidesz éppen a megfelelő pillanatban tudta becsapni egyszerre a legtöbb magyart. A kétharmad erejével 2010 végére a Fidesz államosíthatta a teljes közmédiát, amellyel szemben a lakosság egyébként már teljesen közömbös, s most éppen személyi tisztogatást folytat. A Fidesz felsővezetése azért vágyik a közmédiára, hogy maradék nélkül tönkretegye, s halálát, mint a média piac szerves fejlődésének eredményét mutathassa be, de addig is, a végletekig kihasználja. Még jó, hogy a régi MTV-s vezérek látják e végső célt, s szolgálják vadul.

Hála nekik is, a magyar nemzeti közszolgálati média rendszere már hosszú évekkel ezelőtt alkalmatlanná vált az alkotmányos (’89) nyilvánossági és kultúrafenntartói cétörvényben már nem is szerepelnek! Még a közmédia szó sem. A nemzeti közszolgálati média szóössze tétel sem! De hát minek is? Így nem normasértő a fennálló állapot, s nem lesz az a jövő! Viszont pénz még van benne, de már ez sem érdekli a társadalmat. Az állampolgárok megrendelői jogtudatát, ha volt, a szocialisták 2002-es költségvetése elvette, amikor az állam átvállalta a műsorelőfi zetési, vagy készüléküzemeltetési díjat. Ez után évekig ügyeskedett felváltva a két „nagypárt”, hogy hol mulasztással, hol tevéssel, de mindig megvédjék a kereskedelmi médiumok piacát, s lerontsák, kifosszák, terjesztési hátrányban, alkalmatlanságban tartsák az országos közmédiát. Hogy tönkre tegyék, s már senkit se izgasson! Szinte meglepő, hogy most mégis van körülötte egy kis társadalmi kocódás.

Valamikor mindenki, aki a médiaszabályozás megújítását sürgette – kivéve a Fideszt és az MSZP-t – azt remélte, hogy a törvények változása érdemi megoldást kínál a közvetlen pártpolitikai szándékok kizárására, a vélemény- és szólásszabadság garantálására, a politikai nyilvánosság megerősítésére, a kisebbségi nézeteket is tükröző társadalmi közés párbeszéd fenntartására, a tényleges verseny megteremtésére.

A társadalmi és szakmai konzultációk nélkül, zárt körben született új törvények a magyar médiarendszer egyetlen lényeges problémáját sem képesek – s talán nem is akarták megoldani. Csakis azt a célt szolgálják, hogy a jelenlegi parlamenti többség és kormányzata teljes és szinte korlátlan hatalmat építsen magának a magyar médiapiac felett. Mert ez a médiapiac és médiatér az állami, közjogi hatalom megszerzésének és megtartásának a tere. A cél az, hogy ne szervesen szabályozódjék ez a piac. Csak így lehet a politikai hatalom igazán szabad. Ez a szabadság pedig nagyon kell neki, mert a legolcsóbban csakis egy jól uralt médiatérben termelhető újjá a megszerzett politikai hatalom!

Érdemes tüntetni és akciózni, de emellett érdemes lenne majd alternatív Közszolgálati Kódexet és tényleg közszolgálati műsorstruktúraterveket a társadalom elé tárni.

A szerző közíró