Minél jobban ráállnak ugyanis a fiatalok a csoportos bulizásra, annál jobb mérleggel zárhat a következő fesztivál. Az elmélet szépséghibája, hogy akik enynyivel elintézik a kérdést, valószínűleg sosem jártak még egyetlen ilyen, ízlésüknek megfelelő rendezvényen sem.

Mert az valóban úgy van, hogy egy korrektül lebonyolított, úgynevezett zenei feszt, ha kicsit is észnél van a szervező, nem nagyon tud veszteséges lenni. De azért ne felejtsük el, hogy nemcsak Sosztakovics melódiái, a könnyűzene is kultúra. A kultúra pedig: áru. Igaz, olyan áru, ami egyáltalán nem szükséges a vegetálgatáshoz, remekül elvan az ember mondjuk egy Primus- vagy egy Iron Maiden-koncert nélkül is. Míg a parizert és a mosóport lényegében mindig megvesszük, egy hangversenyjegy szükségességéről megoszlanak a vélemények. A szervezőknek ezért azt kell okosan belőniük, milyen minőségű felvágottat és fékezett habzásút kínálnak, milyen áron, milyen körülmények között és kinek. Van ugyanis, akinek tökéletesen elég egy vörösboros kólával bolondított filléres punkkoncert a hátsó kertben, belépő egy százas; míg mások a Balaton-parti porban is porcelánvécére mennének mondjuk egy Tiesto „koncert” előttalatt-után. (Amúgy ki az ördög az a Tiesto? Hagyjuk már! Mellékszál.)

De vannak egyéb felhasználói szempontok is. Huszonéves kollégától kérdem, melyik a kedvenc fesztiválja. Gondolkodás nélkül vágja rá: az EFOTT. – Mert romantikus vagyok – indokolja. Meg különben is: a VOLT túl messze van, a Balaton Sound sznob, a Hegyalja túl rock, a Sziget meg túl sok. Idősebb kolléga a hajdani pusztavacsi rockfesztivált említi meghatározó élményként, más a Fekete Bárányok koncertjeit, esetleg az ős-Diákszigetet. A fesztiválok, hasonlóan a szuperbrandek logóival kapható termékekhez, nem csupán zenés-táncos mulatságot, ilyenolyan vendéglátást, hanem életérzést is kínálnak. Más-más áron persze, de hogy az esetenként életre szóló élményeket, sztorikat mennyiért kapja az ember, nem okvetlenül elsődleges szempont. Már ötezer körüli összegért is lehet napijegyet kapni, de tizenötért is, némelyik rendezvény esetében pedig egészen elképesztően rossz az ár-érték arány. Van, amelyik nemzetközi headlinerekkel operál, és nem titkolt célja a határainkon túlról érkező fiatalok kiszolgálása, a másik inkább a lokális hősöket viszi színpadra, megint másik pedig egyegy konkrét műfaj híveit bírja rá az együttmulatásra. Túlzás nélkül állítható: ma Magyarországon mindenki megtalálhatja a kedvére való fesztet, legyen dzsessz-, népzene- vagy elektrofixált.

A legfontosabb, hogy a kedvenc, hazánkban ritkán vagy először járó banda koncertjén mindenképpen ott vagyunk. Ha a haverok elmennek pár napra nyaralni valamelyik fesztiválra, velük tartunk. És utólag nem az aranyárban mért sörre emlékszünk a legélesebben, vagy hogy mócsingos volt a kebabhús, hanem hogy mekkora koncertet rakott le a Portishead Zamárdiban! Te is ott voltál? Neked is annyiszor zongorázott a hátadon a hideg Beth Gibbons hangjától? Ez a lényeg. Ha ez megvan, tőlem aztán betegre keresheti magát a szervező, mit bánom én, hány számjegyű öszszeggel gyarapodik a bankszámlája a nyár végére. Csak jó legyen a nekem szánt parizer. Vagy a serrano sonka.