Ez a konzultációnak nevezett valami egyetlen kérdést szán csak az oktatásra:

„Vannak, akik szerint az oktatási rendszert úgy kell átszervezni, hogy az állam közpénzből azokat a képzéseket támogassa elsősorban, amelyekkel valóban el is lehet helyezkedni. Mások szerint az oktatást nem kell a valós gazdasági igényekhez igazítani. Ön mit gondol?”

Rafinált kérdés, nem nehéz megjósolni a választ. Lehetett volna mást is kérdezni: „Vannak, akik szerint az iskolának úgy kellene felkészítenie a gyereket, hogy évtizedekig képes legyen alkalmazkodni a változó világ, változó gazdaság követelményeihez. Mások szerint az oktatásnak nem kell ezt a célt kitűznie. Ön mit gondol?”

Valószínűleg erre a kérdésre is elég egyértelmű válasz érkezne. Pedig a két kérdésben rejlő oktatásinevelési koncepció gyökeresen eltérő. Az első hátterében az iskolától újra és újra, kormányról kormányra, megint ésmegint elvonandó pénzek, na meg X., Y., Z. gazdasági érdekei sejlenek fel, a másikban az iskolába való anyagi-szellemi befektetés igénye, a gyerekek és az egész ország érdekei jelennek meg. Nekem nyilvánvalóan a második tetszik jobban, pedig ez a nehezebb, munkásabb. A hivatalosan feltett kérdésben viszont annak az igen erős lobbicsoportnak a szemléletét látom, amelyik időről időre előáll az elképesztő ötleteivel: a tankötelezettség tizenöt életévre való leszállításával, az iskola termelőüzem-logikájúvá alakításával, a művészeti nevelés korlátozásával, netán tiltásával.

Ezekben az ötletekben vagy az érdek vagy a hozzá nem értés, vagy „fontos” emberek kételyt nem ismerő önbizalma tükröződik. A tizenöt év a „mondjunk le a selejtről”, jobb esetben az „elég nekünk a segédmunkás” elveket tükrözi, a művészeti nevelés negligálása pedig teljesen szakmaiatlan. Még ki is mondják az indokot: az országnak nem művészekre van szüksége. Mintha a művészeti órákon művészeket, az osztályfőnöki órákon osztályfőnököket, testnevelésórákon élsportolókat képeznénk. (Nem beszélve arról, hogy a gyakorlat azt mutatja: a legelesettebb rétegnél éppen a művészeti neveléssel lehet némi sikert elérni. És nem azért, mert művészeket akarnának faragni belőlük, hanem mert első lépésként meg kell nyitni őket.)

Az iskolaügy bizony igazi konzultációt érdemel. Egy konzultációban érvek sora hangzik el, amelyre ellenérveket lehet felhozni, aztán vitatkozni, esetleg megállapodásra jutni. És szükséges valamiféle alapismeret is. A sebészorvos nyilván szakmai érvekre építi döntését a vakbélműtétről, nem pedig a sok-sok laikus szavazatának összeszámlálásából.

A valódi konzultációban komoly elemző munka folyik. Figyelembe veszik más országok tapasztalatait. Részt vesznek a neveléstudomány szakemberei. A terepen dolgozó tanárok. A társterületek ( pszichológia, agykutatás, szociológia) jelesei. A felelős szülők. És teljes joggal részt korszerűbb gazdasági koncepciók képviselői is. Egyenrangú félként, nem pedig jövőtlenséget garantáló leegyszerűsített kérdések sugalmazóiként.