Csak odakint Bécsben, a konkrét példával szembesülve érti meg az ember, hogy miért nem épülhet föl nálunk semmiféle múzeumnegyed az elkövetkezendő évtizedekben. Nem elsősorban a pénz miatt.

Június harmincadikán a Museum Quartier hivatalosan tizedik születésnapját ünnepelte, ám a szervezők gyorsan hozzátették: igazából a harmincadik évforduló ez. Húsz év telt el ugyanis tervezéssel, vitával, egyezkedésekkel. Embertelen mennyiségű idő, türelemmel, konszenzuskereséssel. Öt ciklus, a politika nyelvére lefordítva. Ennyi idő alatt kellenemegegyezni a szakmával,majd átadni a stafétabotot, ha úgy hozza a választók akarata. Megérteni, hogy a politika legfeljebb a kereteket teremtheti meg, de a tartalom tekintetében át kell engednie a terepet a hozzáértőknek.

Vajon hány politikus látná ezt be ma Magyarországon? Talán külön-külön még igen, de pártokba tömörülve, bal- vagy jobboldalt képviselvemár nehezen. Ráadásulmai vezéreink úgy tekintenek a kultúra terepére, mint az ókori császárok: nyomot kívánnak hagyni, és nem hagyományt teremteni. A presztízs, a monumentalitás a fontos, és nem a szívós építkezés. Csak olyasmit pártolnak, ami gyorsan, egy vagy két ciklus alatt felépülhet, hogy ne kelljen a dicsőséget átengedni másnak.Minden nagyobb ötlet, beruházás azonnal meg is kapja a maga „jobb” vagy „bal” bélyegét, és azonnal maga ellen fordítja az ország másik felét? A Cet bal, a Nemzeti jobb.

A mostani helyzet rosszabb, mint korábban bármikor volt. A jelenlegi kormány a látszatát is kerüli a szakmával való megegyezzés szándékának. Ezt mutatják a filmes elképzelések, a színházak megszállása, és vélhetően ez lenne a múzeumnegyed esetén is. E beszűkült gondolkodásmódot mi sem demonstrálja jobban, mint a Pekingben állami pénzen megrendezett tárlat, amely a kortárs magyar képzőművészetet lett volna hivatott bemutatni, ám végül egy magángaléria jobbára névtelen alkotóinak parádéjává silányult. Magánvállalkozássá.

Hogyan is tudna megegyezni bármely szakmával egy efféle elveket valló kormányzat bármiben is? A kultúra nem nemzeti ügy, hanem a „mieink” helyzetbe hozása, semmi több. Suskus a bokorban. Csakhogy a „majd mi megmondjuk, mi az értékes” dühével és frusztrációjával nem lehet maradandót alkotni. Olyat biztosat nem, ami évente 3,8 millió látogatót vonzana és 50 millió euró bevételt hozna, mint a bécsi múzeumnegyed. Persze versenyezni nem nagyon lehet Béccsel, de ennyire lemaradni sem illenék.

Nem is a világraszóló presztízs miatt hiányzik a negyed. Hanem hogy lenne végre egy élhető pontja ennek a sokszor zaklatott, ezerfelé húzó városnak. Egy függőágy, ahonnan rálátnánk a Hősök terére, ahogy ott bámulni lehet a Museumsplatzot. A gondtalanság és önbizalom kivételes helye. Ahol mondjuk Csontváry és Capa lehetne a sztár. Vagy a szerénység, hogy ezt a nagyon is anakronisztikus fogalmat használjam. Amely vendégül lát, és nem elriaszt.