A péklapátok lázadása
Azt írta az újság – némelyik legalábbis – még június 5-ről: „A kormány oktatási és szakképzési reformprogramja ellen demonstrálnak pedagógus szakszervezetek az országos pedagógusnapon, Budapesten, a Képviselői Irodaház melletti Olimpiai parkban.” Hogy van ez? – kérdezem azóta is.
Az egyszerűbb kérdésre könnyű a válasz: a „kormány oktatási és szakképzési programjáról” nem lehet beszélni. Hiszen nincs. Városi legendák keringenek hol R. M. aláírásával, hol H. R. aláírásával; hol P. Z. megnyilatkozásairól hallani valamit, hol M. Gy. jelent be „szeleket” kavaró intézkedésekről szőtt álmokat… Olykor bekiabál ebbe az arénába egy-egy kiválónak gondolt nagy- vagy középvállalkozó: ez lesz, meg az lesz, ez meg nem lesz, ez fölösleges, amaz meg kéne. De hogy program? Ötletek tűzijátéka! (Akár groteszknek is, viccesnek is tarthatnánk, de zsigereinkben ott a félelem: hátha az egyik vagy másik – vagy éppen egyik és másik – abszurditás még iscsak „hatályba lép”.)
Nemhiába szólt hozzánk nap mint nap rádión, tévén, magántelefonomat megcsörgetve személyesen O. V., hogy vegyünk már részt a „szociális konzultáción”; nyilván nem volt meg a diadalittasan bejelenthető válaszolók kritikus tömege.
De hát hogy is válaszolhattam volna a „szociális konzultáció” 10. kérdésére? „Vannak, akik szerint az oktatási rendszert úgy kell átszervezni, hogy az állam közpénzből azokat a képzéseket támogassa elsősorban, amelyekkel valóban el is lehet helyezkedni. Mások szerint az oktatást nem kell a valós igényekhez igazítani.” Nem tudom, kik ezek a „mások”. Nyilván nem ők a „kompetenciafejlesztő programok” elkötelezettjei, nyilván nem ők az „életen át tartó tanulásra való felkészítést vállalók” – hiszen e törekvések mögött valósággal olyan tudások, képességek és attitűdök igenlése áll, melyek munkavállalói (ne adj’ isten: munkáltatói!) kompetenciáknak sem utolsók! De hiszen e fentebb említett két csoport a magyar oktatásügy utóbbi negyedszázadának legfontosabb reformtörekvéseinek szószólói és megvalósítói – több (mára a kormányzók által haraggal, gyűlölettel emlegetett) kormányzati ciklus fő törekvéseinek követői! Rájuk haragszik a „nagy nemzeti konzultátor”? Elsöprésüket vezényli? Ki tudja!
S mik azok a valós igények? A 2011-es költségvetés? Vagy növendékeink számára a XXI. század közepére (!) – az EU szerényebben 2020-ig tervez – feltáruló gazdasági és technikai világ? Azoknak a csodaeszközöknek a világa, melyek a fejlett világ tervezőaszta lain már készülnek. Arra, hogy egészen máshogy mutatkozzékmeg amunka világa. Nem kell ehhez sci-fi fantázia. (Előrebocsátom: a Waterworld című közismert, gyakran játszott „anti-scifi” rozoga tengeri hadiszerszámait ezúttal nem vizionálom, meg az ásóbothoz, a faekéhez való visszatérést sem, de az erdélyi utakról oly ismerős gumirádlis bivalyszekereket, ökrös szekereket sem. De ne vágjunk a dolgok elébe! Nota bene, kis országunkban van olyan gazdasági szakemberünk, aki a 15 évesen tankötelezettségüktől megfosztott iskolázatlan, funkcionális analfabéta kamaszok elhelyezkedési lehetőségeiről álmodozik… Ő lenne a „valós igény” megfogalmazója?)
Vagy miképp értékeljük a jellem fejlesztésének feladatait. Egy kizsákmányoló-kizsákmányolt (munka)viszonyban kinek van erre „valós igénye”?
No és mit kell válaszolniuk azoknak a teológiai képzettségű, tiszteletre méltó (tisztelendő és tiszteletes) uraknak, akik már tanultságuk, érett világnézetük okán is az emberi lény transzcendens küldetését részesítik előnyben. Hiszen ez a kisebbik kormánypárt uralkodó ideológiája, vagy nem? Ellenükben toboroz kérdésére igennel válaszolókat a miniszterelnök? Nem hiszem. (Bár mit lehessen tudni….) Megjegyzem: én is tudnék a közvetlen munkavállalói kompetenciák fejlesztési igénye mellé néhány, ezzel egyenrangú fejlesztési feladatot tenni: a demokratikus aktív állampolgárét, a derék családalapítóét, a jó barátét, sőt a hazafiét, s még sorolhatnám – de nincsen rá szükség. A jellemről nem is beszélve. Hiszen ott olvasható mindez a – még! – hatályos Nemzeti alaptantervben! Kulcskompetenciaként sorolta őket – szakmai konszenzust szerezve hozzá annak idején a jogalkotó. Egy szó, mint száz: kétségbe vonom, hogy program lenne az, ami ellenében egyes sajtóorgánumok szerint a pedagógusok szót emeltek. A program hiányát tették szóvá!
De ez az egyszerűbb kérdés. A lufi kidurrantható, vagy éppen elernyed magától: program nincs. Jobb, ha látjuk. (Ettől persze katasztrofális intézkedések még lehetnek.)
De hogy reformprogram lenne!
G. Z. magas beosztású köztisztviselő a minap egy fontos, civilek kezdeményezte országos konferencián demonstrált valami programfélét. A félórás beszédnek három kulcsszava volt. Az első a nem tagadó szó volt. Többször kifejtette ugyanis, hogy a jelenlegi oktatási kormányzat akaratának, akaratainak nincs köze a nevelésügyi kongresszusok hagyományaihoz, felettébb nincsen a legutóbbi, 2008-as, 1848 óta a sorban a hetedikhez.
A második gyakori kifejezés az állam szó volt. Az állam felelősségét emlegette. (Rendre olyan szövegkörnyezetben, melyek Galló Istvánné, a PDSZ elnökének szavait igazolták: „a nemzet napszámosa helyett a kormány cselédjévé” akarják a pedagógust formálni. Ez lenne reform?
A harmadik kulcsszó a kenyérsütés volt. Ezt persze allegorikusan kellett érteni. A rendszerváltás bohó szabadságélményében – fejtette ki a szónok – mindenki saját furcsa kis péksüteményét kívánta sütögetni, s közben megfeledkezett a kenyérről, a kenyérsütés szabályairól.
Az oktatási kormányzat allegorikus kenyerét „melencében” dagasztják. Fateknőben. „Mert jó keményen tartja oldalról a tésztát – fejtegette a szónok –, nem enged mindenféle különc kitörési kedvnek” (még „valós igénynek” sem? – teszem hozzá én epés keserűséggel).
Fateknőben kenyeret dagasztani a XXI. század közepének megannyi éhsége számára? („Éhe Kenyérnek, éhe a Szónak, éhe a Szépnek….” – jutnak eszembe Ady szavai.) A számítógépvezérelt, világrésznyi megrendelőt reggeltől estig – bizony még vasárnap is – kiszolgáló, energiatakarékos, anyagtakarékos, az élőmunkával is óvatosan bánó modern kenyérgyárak idején? Az allegória túl jóra sikerült. Pontosan árulkodott arról, hogy „vannak, akik szerint az oktatás reformja nem más, mint korszerűségének befékezése, visszafordítása – a palatábla, a petróleumlámpa –egye fene: petróleumlámpás, az olajos padló, az iskolaudvar végén dülöngélő pottyantós budi, és …. a nádpálca iskolájának világába”.
