A többségében egyéni képviselői indítványként benyújtott módosító javaslatok célkitűzéseivelmaradéktalanul egyet kell érteni: helyreállított közbiztonság, megszilárdított közrend, eredményes és hatékony bűnfelderítés, az eljárások egyszerűsítése és gyorsítása, jogbiztonságot garantáló igazságszolgáltatás, tiszta politikai közélet, hozzáértő és a szakmai erkölcsiségtől átitatott közszolgálat. Megannyi magasztosan szép, de nagyon nehezen megvalósítható feladat.

Menthetetlen tévedés

A büntető jogszabályokat ostrom alá helyező módosító indítványokat látva azt kell gondolnunk, hogy az előterjesztők úgy hiszik, hogy ezeket a célokat jogalkotással lehet elérni. Tévednek! Tévedésük azért nem menthető, mert az elmúlt két évtizedben a gyakorlat és az elmélet az információk egész tömegét szolgáltatta ahhoz, hogy megismerhessük a közbiztonság és közrend megrendülésének okait, a bűnfelderítés gyengeségeit, a büntető igazságszolgáltatás lassúságát és egyéb hibáit, a tiszta politikai közélet formálódásának akadályait, a közszolgálat romló szakmai és morális állapotaiért felelős tényezőket. Az okok sorolásában nem, vagy alig találni a tételes jogot kárhoztató észrevételeket. Sokkal inkább a szervezet és a működés súlyos zavarai, a romló szakmai hozzáértés jelei tárulnak fel, amelyeknek viszont megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy azokat látványos és gyors sikert ígérő akciókkal nem lehet legyűrni.

Az elmúlt hónapok büntetőjogot érintő törvényhozása nem segítette, hanem rontotta a közbiztonság és a közrend konszolidálásának esélyeit. A gyakori és szakszerűtlen változtatások a büntető jogszolgáltatás egyik fontos értékét, a jogbiztonságot, a kiszámíthatóságot rendítették meg. Ennél is nagyobb baj, hogy a tisztább közéletet teremtő, a bűnözésnek kiszolgáltatott embereknek tényleges védelmet nyújtani képes intézkedések viszont elmaradtak, azok megtervezésére és végrehajtására még a szándék sem látszik. Vagy tényleg komolyan hiszi bárki, hogy a legkiszolgáltatottabb elesettségben élő, elszegényedett és védekezésre képtelen falusi bácsikák és nénikék helyzete attól javul, hogy hála a szabálysértési szankciók szigorodásának, most már a csokit lopó gyereklányok is börtönbe vethetők? Remélheti józan ember, hogy igazságszolgáltatásunk attól fog erősödni, hogy nem a holland vagy a német, hanem az ukrán vagy a török büntetéskiszabási gyakorlat felé menetelünk? Kiket fog eltölteni megnyugvás attól, hogy a börtönnépesség nálunk majd újra eléri a nyolcvanas években jellemző húszezres szintet? Komolyan kell vennünk azt a kriminálpolitikát, amely a hivatali és a gazdasági vesztegetések elleni küzdelemhez nem a pártfinanszírozás átláthatóvá tételét, nem a hatósági ellenőrzések szigorítását, nem a közbeszerzési eljárások szabályozását, hanem a százhúsz órás fogva tartást és a védő negyvennyolc óráig tartó kizárását tekinti az igazán hatékony eszköznek?

De mi van akkor, ha a „forradalmi” törvényhozás kezdeményezői mindezt pontosan tudják, nem tévednek, hanem nagyon is racionális hatalmi szempontjaikat érvényesítik? Akkor a baj sokkal nagyobb! Olyan még nem volt a magyar közjog újkori történetében, hogy a teljes jogalkotási kapacitás a politikai propaganda szolgálatában álljon, miközben jogépítő küldetését mellékesnek tekinti, vagy arról akár meg is feledkezik. Egyedül a szocialista jogfelfogás legdogmatikusabb hívei szorgalmazták azt, hogy a büntető jogszabályok az osztályharc eszközei legyenek, de ahogyan arra Bócz Endre az Élet és Irodalomban nemrég rámutatott, ez maradéktalanul még nekik sem sikerült. Persze a mai törvénygyártók nem az osztályharcra, hanem az összeomlott közbiztonságra hivatkoznak, mert ez számon kérhető az „elmúlt nyolc éven”, anélkül, hogy a minősítés helyességét igazolni kellene. Valójában a közbiztonság sem omlott össze.

A „hadiállapotot” vizionálók másik érve a közvélemény akarata. Tavaly a „három csapás” törvényjavaslat előterjesztői elegendőnek tartották a következők kiemelését:

„A 2010. évi országgyűlési választásokon megnyilvánuló egyértelmű választói akarat arra kötelezi az Országygyűlést, hogy a választási programokban megfogalmazott és a választók által támogatott büntetőpolitikai intézkedések a lehető leghamarabb törvényerőre emelkedjenek…”.

A választó okos és humánus

Kérdés, hogy a mégoly elsöprő választói támogatásból levezethető-e konkrét büntetőjogi intézmény megvalósítására irányuló közakarat? Bizton állítjuk, hogy nem! A nép bölcsebb annál, hogy a büntetéskiszabás szakmai részleteibe bele kívánna szólni. Ez a bölcsesség elvárható lett volna a honatyáktól is. A választók pártokra és nem büntetőjogi intézményekre adták le támogató szavazataikat. Viszont a közvéleménynek vannak nagyon figyelemre méltó észrevételei. Például az, hogy az igazságos ítélet egyik feltétele az egyéniesítés, a konkrét eset alapos ismerete. Kriminológusok végeztek olyan kutatásokat, amelyek a lakosságot jellemző büntetési szigort mérték. A válaszok okosságról és humánumról tanúskodtak. Minél több információ volt a kérdésben szereplő jogesetre, annál megfontoltabb lett a szankció mértékére adott válasz. Az ítélkezési gyakorlattal szemben nagy az elégedetlenség, különösen a szakmai felkészültséget, a felelősség vállalását és az időszerűséget hiányolja több elemzés, de a társadalom jelentős része is. Ennek a helyzetnek a javítása a bírói mérlegelés szélesítésével, és nem annak beszűkítésével lehetséges. Büntető jogszabályban arra kötelezni a bíróságot, hogy milyen körülményeket ne vegyen figyelembe, egyenesen hadüzenet az igazságosság ellen.

Talán mégis érdemes lenne viszszatérni a büntető jogalkotás hagyományaihoz. Először is, jogot akkor kell alkotni, ha társadalmi szükséglet csak ezen az úton elégíthető ki, és a kiválasztott jogi eszköz arra alkalmasnak mutatkozik. Ez a művelet a politika igazi terepe, itt kellene államférfiak módjára jeleskedniük a kormányzó erőknek. A második feltétel a tudományos megalapozás. Kodifikálni a jogtudomány által feltárt törvényszerűségek figyelembevételével érdemes. A harmadik feltétel a szakmai felkészültség. A jogalkotás mesterség, amely tartalmazza a törvényírásnak azokat a technikáit is, amelyek érthető, világos, betartható, a jogsértés következményeit előrevetítő szöveget eredményeznek.

Eddig két feltételezésünkről adtunk számot, ami a jogalkotókat letéríthette a járt utakról. Az egyik a tévedés, a hiányos ismeret, amit viszonylag könnyen lehet reparálni. A másik a jogalkotás alávetése a politikai propagandának, ami demokratikus jogállamban már komolyan felróható, de mégmindig lehet bízni abban, hogy az így okozott károk helyrehozhatók, különösen, ha kiderül, hogy a nép annyira mégsem manipulálható.

Vegyük szemügyre az Országgyűlés által jelenleg tárgyalt törvényjavaslatot, amelyik az egyes eljárási és az igaz ságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szól. Ennek van néhány meghökkentő eleme. Ahogyan ez a javaslat létrehozza a kiemelt ügyek kategóriáját, ahogyan a szabadságkorlátozással bánik, ahogyan értelmezi a védelemhez való jogot és ahogyan példának okáért a nyomozási bíró szerepéről tanúságot tesz, az már egy harmadik feltételezésre ad okot: tudatos az elszakadás a demokratikus jogállam büntetőjogi alapelveitől.

Az európai jogfejlődésben a tisztességes eljárás követelményeinek a kialakítása csaknem kétszázötven esztendő szerves fejlődésének az eredménye. A felvilágosodás eszméi emelték az emberi méltóságot minden értékrendek első helyére. Ez a világlátás nem tűrte el, hogy a büntetőhatalom kegyetlenségben versenyre keljen a bűnözőkkel. Az állami büntetőigény érvényesítése előtt két akadályt ismert fel: a múlt megismerésének nehézségeit és a bosszúért kiáltó emberi indulatokat. A két akadály a mai napig létezik, de az eljárási garanciák kialakításával mégis sikerült olyan büntetőhatalmat létrehozni, amely egyszerre képes hatékonyan és törvényesen működni. A büntetőeljárás kettős feladata, az igazság megállapítása és a törvényesség érvényre juttatása csak az eljárási garanciák maradéktalan betartásával lehetséges. A törvénysértő bizonyítási módszerek és eszközök tilalma, a védelem joga, a jogorvoslati jogosultság, a szabadságkorlátozó kényszerintézkedések feltételeinek szigorú érvényesítése, az embertelen, megalázó és kegyetlen büntetőintézkedések elutasítása ennek a fejlődésnek a legfontosabb állomásai. Az önkényuralmi rendszerek, amelyek elutasították a humánumnak ezeket az értékeit, és a hatalom szolgájává tették a büntetőjogot, sorra elbuktak.

Hol van már a józan ész?

A most tárgyalt törvényjavaslat úgy tesz, mintha az igazságszolgáltatás eddigi kudarcaiért a garanciális szabályok lennének felelősek. A garanciák gyengítése azt jelenti, hogy megnövekszik a bírói tévedés veszélye. A büntetőhatalom elől úgy bontanak le korlátokat, hogy közben ennek a hatalomnak a múltról szerzett ismeretei változatlanul bizonytalanok és ellenőrizetlenek maradnak. Ezen a kiemelt ügyek kategóriájának az ismételt bevezetése sem segít. Csupán arra ad alkalmat, hogy szigorúbb legyen a szabadságelvonás és korlátozni lehessen a védelmet. A meghosszabbított őrizet nemcsak azt hátráltatja, hogy a gyanúsított a bírája elé kerüljön, hanem arra ad lehetőséget, hogy a fogság körülményei olyan beismerésre késztessék, amely a későbbiekben éppen hogy az eljárás elhúzódásához, a jogi értékelés megnehezítéséhez vezet. Nincs nagyobb bizonytalanságban az igazságszolgáltatás, mint amikor a különböző időpontokban tett vallomások visszavonásának útvesztőibe téved. A bűnügyi védő nem bűnpártoló, hanem egy igazságszolgáltatási funkció, a védelem teljesítője. Az a büntetőeljárás, amelyik az igazság megállapítását tűzi ki céljának, egyenesen szorgalmazza a védői közreműködést.

Az eljáró hatóságok tagjainak esetleges felkészületlenségét sem a védő időleges kizárása, sem az őrizet idejének meghosszabbítása nem fogja pótolni, ellenben a törvénysértő eljárás veszélyét tetemesen megnöveli. A javaslat az eljárási kényszerintézkedések jogszerű alkalmazásához fűződő érdekekkel szemben a bűnüldözés szempontjait olyan mértékben előnyben részesíti, hogy a nyomozási bírótól is a nyomozás érdekeinek támogatását várja. Annak ellenére, hogy a nyomozási bíró eredetileg arra kapott mandátumot, hogy az alapjogok őreként a törvényességre felügyeljen. Ez már csakugyan ellentmond a józan észnek.

De hol vagyunk már attól, hogy a legfőbb törvény a józan ész? Na, azért még sokan emlékezünk a magyar közjog virágkorának követendő példáira. Az első magyar büntető törvénykönyv 1878. évi indokolásából idézünk:

„Hogy a föltétlen igazság és a társadalom fenntartásának érdeke –vagyis az igazságos és a hasznos – a büntető rendszerben szükségszerűleg nevezetes tényezőt képeznek: ez magától értetődik, ez bizonyos tekintetben a józan észnek tana.”

Ide kellene visszatérnünk. De most távolodunk!A büntetőeljárási törvény készülő módosítása súlyos támadás a jogállami értékek ellen. Cikkünkben kerültük a nyugat-európai példákat, nem hivatkoztunk a strasbourgi emberi jogok európai bíróságának a jogygyakorlatára, nem fenyegetőztünk az unió várható rosszallásával. Elég, ha idézzük Finkey Ferenc több mint száz év előtt leírt gondolatát, amelyet a magyar büntetőeljárás tankönyvében olvashattunk: „A büntetőeljárási jog hivatalos és élő bizonyság a nemzet igazságérzetéről és a büntető igazságszolgáltatásról… a büntetőeljárás szabályai képezik a fokmérőjét annak, minő tiszteletben és jogvédelemben részesül az államban az egyéni szabadság és a jogegyenlőség.”

A szerzők egyetemi tanárok

MARABU RAJZA