Írásának megint az a célja, hogy a szovjet–német megnemtámadási egyezményt a II. világháború kirobbanásának, a „totalitariánus diktatúrák közös felelősségének” alapvető dokumentumaként mutassa be. Karsai társaival együtt (KunMiklós és Ungváry Krisztián) fütyül arra, hogy a különböző generációkból összetevődő számos szerző, ismert történészprofesszorok, jeles tudományos kutatók a sajtóban, hetilapokban vagy tudományos fórumokon éppen az új dokumentumokra támaszkodva fogalmaznak meg új ismereteket. Karsaiék a világháborúért és a Szovjetunió megtámadásáért való felelősség egy részét Hitler válláról át akarják tenni Sztálinéra, elhallgatva a nyugati hatalmak „megbékéltetési politikájának” (1934–1939), a müncheni egyezménynek és a kelet-európai kisállamok diplomáciájának történelmi felelősségét a náci Németország felemelkedésében, uralma kiterjedésében, a világháború kitörésében.

Karsai jelzett írásában a szovjet–német gazdasági együttműködés közismert tényeit sorolja, ami a Molotov–Ribbentrop-paktumot illetően a lényegből éppenséggel nem fejt ki semmit. Hiszen ki ne tudná, hogy Hitlerrel gazdasági téren (is) együttműködtek az európai nagyhatalmak még abban a periódusban is, amikor a Szovjetunió (és Sztálin), ha mégoly szerény mértékben is, de segítséget nyújtott a francoista fasizmussal harcban álló köztársaságiaknak. Az effajta ábrázolásában Hitler és Sztálin egymás kezéből eszik, noha a valóságban, ellentétben, mondjuk, Daladier-vel vagy Chamberlainnel, Sztálin sohasem ült le egy asztalhoz Hitlerrel, ám őket véletlenül sem ábrázolják Hitlerrel együtt. Vagy talán Karsai nem tud a náci Németország Svédországgal vagy Svájccal való gazdasági kapcsolatairól?

Csak taktikai együttműködés

Karsai szokása szerint kettős mércét állít fel: amit szabad a polgári demokráciáknak, azt nem szabad a Szovjetuniónak. Csúsztatásainak puszta felsorolása is kitöltené egy cikk kereteit. Itt az olvasónak csupán arra hívnám fel a figyelmét, hogy Karsai a Szovjetunió és a náci Németország közötti „taktikai együttműködést” kívánja stratégiai szövetséggé stilizálni, mintha a szovjet vezetők és Sztálin mindig is erre készültek volna. Egyidejűleg persze, hogy az ember haja az égnek álljon, egyúttal Sztálin a világforradalom és a preventív háború képviselője is. Karsait az sem zavarja, hogy a legismertebb náci propagandakiadvány, a Der Ewige Jude 1938-ban maga fogalmazta meg a későbbiekben evidensnek számító célkitűzést olyképpen, hogy a nácizmus, a hitlerizmus már születése pillanatától fő ellenségeként a „judeo-bolsevista” Szovjetuniót, a marxizmust határozta meg, amit hetven évvel ezelőtt, 1941. jú nius 22-én igazán meggyőzően bizonyított a gyakorlatban is. Hogy Sztálin és a szovjet vezetőség mindennek tudatában volt, arra kár szót is vesztegetni. Magam legalább tíz helyen – elsőként még 1988-ban a Sztálinról Béládi Lászlóval közösen írt könyvünkben –publikáltam, hogy a megnemtámadási egyezményt követő „barátsági szerződés” Sztálin és a szovjet vezetők részéről kétségbeesett és tökéletesen elhibázott diplomáciai dokumentum és politikai zsákutca volt a háború kezdetének kitolása érdekében. Miként arra is kár szót vesztegetni, hogy Sztálin legfőbb, soha el nem évülő történelmi bűne a Vörös Hadsereg lefejezése 1937–39-ben, ami önmagában is értelmetlenné teszi Karsaiék részéről a nácikat mentegető goebbelsi propagandatézis hangoztatását a „preventív háborúról”. Továbbá semmiféle olyan hiteles forrás, dokumentum nem létezett és nem létezik, amely alátámasztaná, hogy a szovjet vezetőség és Sztálin maga rendelkezett volna bármiféle előzetes tervvel arra vonatkozóan, hogy megkösse az ismert paktumot a hitleri Németországgal. Az újabban napvilágra került levéltári dokumentumok tükrében az is ismert, hogy az amerikai politikai vezetők annak az országnak ígértek támogatást, amely egy agresszió áldozata lesz, és erről Sztálinnak is tudomása volt.

A dokumentumok, a levéltári források nyílt és cinikus semmibevétele, az elméleti képzetlenség és tájékozatlanság e korlátlan burjánzása, minden tudományos megfontolás pökhendi félredobása a széles nyilvánosság előtt, sajnos nemcsak az említett szerzők hitelességét ássa alá, hanem súlyos kárt tesz magának a történetírásnak, a történeti közgondolkodásnak is.

A paktum történelmi feltételeiről

A történetírásmegnyugtatóan tisztázta, hogy a szovjet–német megnemtámadási szerződés megkötésének három alapvető oka volt, melyeket feltétlenül figyelembe kell vennünk, ha a paktum történelmi jelentőségét, „értékét” meg kívánjuk ítélni.

1

A paktum szovjet aláírásának (és titkos záradékának) döntő oka a nyugat-európai nagyhatalmak ún. megbékéltetési politikája volt Hitler hatalomra jutása után, amely a müncheni egyezményben csúcsosodott ki. Ez a nyugati politika mindvégig, egészen a háború kitöréséig (kísérlet egy „második Münchenre”) fennmaradt, mégpedig a náci birodalom példátlanul agreszszív terjeszkedése ellenére: az anschluss, Csehszlovákia feldarabolása, az I. és II. bécsi döntés, Danzig. Anglia és Franciaország mindenfajta nemzetközi szerződés és egyezmény ellenére csaknem mindent lenyelt, amit Hitler eléjük tett.

2

A szovjet vezetőség minden kísérlete, hogy Lengyelországgal és általában a keleteurópai kisállamokkal bármiféle szövetséget kössön, meghiúsult. Beck lengyel külügyminiszter – hiába az erős francia nyomás –még akkor sem fordult a szovjetekhez kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötése érdekében, amikor 1939. augusztus 23-án Ribbentrop megérkezett Moszkvába: „még mindig az volt a szilárd meggyőződése, hogy egy független Lengyelország nagyobb eséllyel jut egyezségre Hitlerrel. Úgy vélte, Szovjet-Oroszország kezd elfordulni Európától, és ez jó hír volt számára”.

3

Sztálin a „kollektív biztonság” megteremtésére irányuló politikájának általános elutasításával párhuzamosan egyre fenyegetőbb problémának érzékelte, hogy a Szovjetunió a nemzetközi politikai erőtérben végletesen elszigetelődött. Ráadásul, ha valaki, hát Sztálin tudta, hogy a Szovjetunió nincsen felkészülve a háború megvívására. 1939-ben a háború időpontjának kitolása számára élethalál kérdésnek tűnt, hiszen München után egyértelmű volt, hogy Hitler Kelet felé fordul. A komoly történetírás sohasem kérdőjelezte meg az egyezmény megkötésének elkerülhetetlenségét, elismerve, hogy a szovjet kormány végső soron csak az egyezmény és a háború között választhatott. Ám hogy a paktumot a „bölcsesség” és az előrelátás (mint a szovjet történetírás általában) vagy a kényszerűség és korábban elkövetett hibák termékének tekintjüke, az nyilvánvalóan történetszemléleti és kutatói elkötelezettség dolga. Ám ezek az okcsoportok olyan történelmi összefüggések láncolatát foglalják magukban, amely önkényesen nem bontható szét.

A lengyel–balti harakiri

A mostanában Oroszországban publikált levéltári források is egyértelműen megerősítik a „régi” evidenciát (ha egyáltalán vannak még evidenciák), hogy a balti államok és Lengyelország hatalmi elitjeinek meghatározó csoportosulásai még 1939-ben is a Szovjetuniót tartották egyes számú ellenségnek, nem pedig a náci Németországot. A szovjetek számára pedig a balti államok – mint eredendően antantteremtmények – német befolyás alatt egy háború esetén katonai-stratégiai szempontok miatt képeztek fontos térséget: elzárhatták volna a Balti Flotta útját, és a Wehrmacht kedvező helyzetből támadhatta volna Leningrádot. A szovjetek ezen okokból kifolyólag ragaszkodtak a szomszédos balti államok semlegességéhez. Ezt megerősítendő a Szovjetunió még 1939 tavaszán is kísérleteket tett arra, hogy a nyugati nagyhatalmakkal együtt garan ciákat adjon a balti államoknak – de sikertelenül. Még folytak a tárgyalások Angliával és Franciaországgal, amikor június 7-én Lettország és Észtország megnemtámadási szerződést kötött a náci Németországgal. (Tehát az első „megnemtámadási szerződést” nem is a Szovjetunió kötötte meg a náci Németországgal!) Miközben Németország pozíciói szemmel láthatólag megerősödtek a balti államokban, a szovjet vezetők régi félelmeiket látták igazolódni: a Baltikum felvonulási térséggé válik egy Szovjetunió elleni támadás számára. Ebben a helyzetben merült föl ismét, hogy a Szovjetunió vagy háborúba lép gyakorlatilag egyedül, vagy egyezségre lép Németországgal. Mind a szovjet vezetők, mind a nyugatiak kezdettől fogva így is értelmezték a paktumot: a moszkvai angol követ, Sir Stanford Cripps 1941. szeptember 27-i bizalmas beszámolójában (amely novemberben került Sztálin,Molotov, Berija és Merkulov elé) így tájékoztatta főnökeit: „Semmiféle kétség sincsen a tekintetben, hogy a paktum aláírásának közvetlen oka, ahogyan ezt nem egyszer a szovjet vezetők közölték, az a kívánságuk, hogy kívül maradjanak a háborún. Ezt úgy tartották megvalósíthatónak, legalábbis egy időre, hogy megkötik az egyezményt Németországgal.”

A balti államok német „ellenőrzésének” tényeit reflektáló különféle felderítési dokumentumok igen fontosak azért is,mert jól jelzik, hogymit tudhatott Sztálin valójában a Szovjetunió „bekerítésének” tényeiről. Ha a forrásokat nézzük, kiviláglik, ennek a szovjetellenes gondolatkörnek és politikai praxisnak mély gyökerei voltak. Például amikor a Szovjetunió 1934 szeptemberében a balti államok sérthetetlenségéről akart Lengyelországgal egy deklarációt aláírni, Lengyelország ezt német nyomásra és Varsó litvániai területi igényei miatt elutasította. A lengyel vezetők Párizst is olyan értelemben informálták, hogy Lengyelország kész sorsát Németországhoz kötni. Lengyelország abban is követte a náci Németországot, hogy amikor az európai határok konkrét „felülvizsgálata” megkezdődött, 1938 márciusában a Litvánia határainál húzódó demarkációs vonalon szervezett provokáció keretében ultimátumot nyújtott át a litván vezetőségnek háborús fenyegetés ellenében, hogy ismerje el hivatalosan az 1920-ban a lengyel hadsereg által elfoglalt és 1922-ben annektált területeket. És Lengyelország hatalmi elitje akkor tette fel a koronát erre a dicstelen történelmi szerepre, amikor a náci Németország Csehszlovákiát feldaraboló agressziójában részt vett, elragadván a cieszyni (Teschen) területeket. A lengyel hatalmi elit „bölcsessége” legfeljebb a magyaréhoz hasonlítható. Más, későbbi dokumentumok is szép számmal Sztálin asztalára kerültek, amelyek a lengyel kormány és a balti államok szovjetellenes politikai stratégiáját tükrözik és amelyek mindenféle „kétoldalú paktum” megkötését ellenzik a Szovjetunióval annak érdekében, hogy a náci Németországgal való jó viszonyt megőrizzék.

A lengyel politikához hasonlóan a balti országok vezetői is annak az illúziónak a fogságában voltak, hogy anélkül egyensúlyozhatnak a náci Németország és a Szovjetunió között, hogy a nagyhatalmak elnyelnék őket. Ám a paktum titkos záradéka megmutatta, hogy háború idején a katonai-stratégiai érdekek minden más érdeket „überelni” fognak. Ezzel függ össze Churchill „megértő” viszonya a szovjet politikát illetően, amelyet Karsai nemcsak hogy helytelenül interpretál, de egyáltalán nem is érti sem katonai-stratégiai szinten, sem világpolitikai szinten. Mindez megint összefügg a források ismeretének hiányával. Karsai nem tudja, hogy az amerikaiak már a paktum aláírásának napján pontosan ismerték a titkos záradék tartalmát, de nemcsak hogy nem tiltakoztak ellene, még csak nem is publikálták.

Végezetül egy megjegyzés. Nem véletlen, hogy Karsai „szakmai vitáit” nem szakmai közegben folytatja, a történészszakma nyilvánossága helyett mindig az ún. nagyközönséghez fordul segítségért. Ezzel aztán, a maga számára is szinte észrevétlenül, ő is a délibábos média-történetírás részévé válik. Így lesz a szenzációkat hajhászó konkjuntúratörténészből kurzustörténész, aki remekül illeszkedik a neohorthysta szellemi res tauráció mai közegébe.

A szerző történész