Csakhogy úgy tűnik: ez is csak közhely, féligazság. Mert a felsőoktatás robbanásszerű fejlődése elől nem térhettünk ki. Olyan külső és belső okok következtébenment végbe,melyek többé-kevésbé azóta is fennállnak, és erősebbek a szónoki babérokra törő nagyvállalkozók és az aggodalmaskodó makroközgazdászok érveinél.

Elég, ha csak egyetlen, adatokkal alátámasztott hírt idézünk a legutóbbi hetekben megjelentek közül: „A Workania.hu internetes állásportál felmérése szerint a mai 20–24 éves korosztály 69 százaléka lép be a felsőoktatásba, a középiskolai diákok 80 százaléka tervezi, hogy főiskolára, egyetemre jelentkezik. A portál idézi a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatait, amelyek szerint 2010-ben 120 százalékkal több diák szerzett diplomát, mint húsz évvel ezelőtt, és nagyjából ugyanannyi szakmunkás hagyta el az iskolapadokat, mint 1990-ben. Mindez azt jelenti, hogy a »liberálisabb felsőoktatási rendszernek köszönhetően« a diplomások álláspiaca felhígult és évente 10-15-ször több diplomás kerül ki a piacra, mint amennyit a gazdaság valójában elbír.”

Jól nézünk ki, annyi szent. Nem vigasztal, hogy a nyugat-európai országokban már a hetvenes évek óta ez a helyzet.

Nézzük a többi adatot. A KSH szerint 1990-ben nappali oktatásban 53 039 fő érettségizett, közülük a felsőoktatás nappali tagozatára 10 786 fő iratkozott be. (Szakmunkásképzőben 2951 érettségizett tanuló tanult tovább.) 2010-ben az előzetes adatok szerint 77 957 fő érettségizett a nappali oktatásban, és a felsőoktatás nappali tagozatán 26 807 fő tanult tovább. (Az érettségire épülő nappali szakmai képzésben 37 201 fő vett részt.)

Látható, hogy napjainkra az érettségizettek túlnyomó többsége folytatja a tanulmányait, többmint a harmaduk egyetemeken és főiskolákon. Amagyar felsőoktatás robbanásszerű fejlődése, amit mások „kóros burjánzásnak” is neveznek, 1992 és 1995 között kezdődött. Ekkor „szakadt át a gát”. A Kádár-rendszerben a felsőoktatásba fölvehetők létszámát mesterségesen alacsonyan tartották. A rendszerváltozás után megnőtt szabadságban egyúttal nagy létszámú korosztályok akartak nagyobb arányban tovább tanulni. Az ehhez hozzáigazított felsőoktatási kapacitások miatt később a csökkenő létszámú korosztályok egyre nagyobb arányban kerülhettek a felsőoktatásba. De voltak más, konkrét okok is, ami miatt elszaporodtak az egyetemisták és a főiskolások, mint eső után az erdőben a gomba. Megszűnt az Országos Tervhivatal, illetve a Pénzügyminisztérium által fenntartott addigi szigorú szabályozás, megszűntek a „keretszámok”. Ettől kezdve az egyetemeknek jóval nagyobb szavuk volt abban, hogy kiket, milyen alapon és pontosan hány főt vehetnek fel. Az Oktatási Minisztérium igyekezett továbbra is befolyásolni a keretszámokat, és a finanszírozás révén nyomást gyakorolt az egyetemekre, de távolról sem volt akkora ereje, mint az egykori Tervhivatalnak, illetve a szaktárcáknak, melyek addig az alájuk tartozó egyetemeket felügyelték.

A normatív finanszírozásmiatt a felsőoktatási intézményeknek érdekükké vált, hogy minél több fiatalt vegyenek fel, és az érdeklődés annyira nagy volt, hogy 1990–93 között még csak az adott korcsoport 12-14 százaléka tanult tovább, de 1996–97-ben már több mint a duplája, 30-40 százalék. A „robbanás” másik oka demográfiai jellegű. Az 1973 és 1976 között született korcsoport, amely a felsőoktatás küszöbére érkezett, nagy létszámú volt. A demográfiai csúcs közelítette a 200 000 főt – ma évente jóval kevesebb mint feleennyi gyerek születik. Igaz ugyan, hogy az 1970-es, 80-as évtized fordulóján beállt a demográfiai „apály” – ami az 1990-es, 2000-es évtized fordulójára érte el a felsőoktatást –, de a felsőoktatás-politika (érthetően) fenn akarta tartani a kapacitásokat. Mindehhez még az is hozzájárul, hogy a magyar kormány már a nyolcvanas évek vége óta folytatott tárgyalásokat a Világbankkal a magyar felsőoktatás fejlesztésére szolgáló kölcsön felvételéről. A kölcsönt meg is kaptuk, de a Világbank többek közt azt a feltételt szabta, hogy a fiatal korosztályok részesedését a felsőoktatásban európai szintre kell emelni. Az 1970-es, 80-as évtized fordulóján egyes nyugat-európai országokban (például Hollandiában vagy Svédországban) már a fiataloknak közel ötven százaléka tanult tovább felsőfokon. Ezt az arányt kellett közelíteni Magyarországon is. Igaz, akkor sem volt egyértelmű, ahogy ma sem az, hogy mi minősül felsőfokú oktatásnak, mert például a felsőfokú szakképzés egyes országokban annak minősül, máshol meg nem. Az 1990-es évek végén elindult „Bologna-folyamat” nem befolyásolta a képzés kiterjesztését, hiszen egyik célja az volt, hogy a felvettek kisebb része szerezzen befejezett egyetemi végzettséget. 2002 után Magyar Bálint és felsőoktatási szakértői még úgy gondolták, hogy a hároméves alapképzés végeztével a többség alapdiplomával áll majd munkába, és csak a kisebbség tanul tovább mesterképzésben. A doktori képzésbe pedig – amely 2003 óta a Bologna-rendszerű felsőoktatás harmadik szintjének számít – már csak kevesebb mint tízezren kerülnek évente. Utóbb azonban kiderült, hogy a radikális „belső szelekciót” nem lehet megvalósítani, a gyenge legitimitású MSZP–SZDSZ-kormányok féltek az egyetemisták és főiskolások ellenállásától, a diákok tiltakozásától.

Kozma Tamás tudományos tanácsadó, a Debreceni Egyetem professor emeritusa (1990 és 2000 között az Oktatáskutató Intézet igazgatója) igencsak ellentmondásosnak tartja a Fidesz–KDNP-kormány által kezdeményezett változtatásokat a felsőoktatásban. Úgy tűnik, a kormánynak nincs tágabb értelemben vett oktatási-kulturális stratégiája, ezért folyamodik a „kis lépésekben leépítés” politikájához, hivatkozva az amúgy nyilvánvaló pénzhiányra. Az egyes intézmények megmaradása körül a színfalak mögött kiújultak késhegyre menő lobbiharcok, melyekben nagy szerepük van az intézményvezetőknek és a helyi politikusoknak. Egyes városokban, ahol nincs elég erő a helyi érdekek érvényesítéséhez, a főiskolák épületei máris üresen állnak. Tény ugyanakkor, hogy a felsőoktatás leépítése veszélyes és szinte visszafordíthatatlan folyamatokat indít meg. Magyarországon – éppúgy,mintmásutt – a fölemelkedni vágyó családoknak szinte mindennél fontosabb a gyermekeik továbbtanulása. Ezzel az igénnyel tartósan nem lehet szembeszegülni.

Az az érv bizonyosan nem hat a szülőkre, hogy ha a gyermekük elvégez egy egyetemet vagy főiskolát, azzal csak „a diplomás munkanélküliek száma növekszik”. Nincs ugyanis olyan statisztika, mely kimutatná, hogy minél iskolázottabb egy fiatal, annál kisebb az esélye arra, hogy munkát találjon. Biztos, hogy diplomás ember nem szívesen végezne olyan munkát, amelyre már betanított munkást is nehezen találni. De erre nem az a válasz, hogy akkor ne tanuljanak tovább a fiatalok. Ma már sok egyetemista és főiskolás végzi el úgy a tanulmányait, hogy mellette egy-két OKJ-s (az Országos Képzési Jegyzékben szereplő) szakmát is szerez. Ezt a tanulási stratégiát lenne érdemes támogatni – ahelyett, hogy kihasználatlanság miatt leépítenék sok főiskola nagy költséggel kiépített infrastruktúráját.

A nemzetközi és a hazai kutatások eredményei egyaránt azt mutatják, hogy a felsőoktatás terjedése feltartóztathatatlan társadalmi törvényszerűség. Ugyanúgy, ahogy ezt megelőzően a középfokú oktatásé, melynek következtében az érettségi értéke mindenütt devalválódott. A kormányzati beavatkozások eddig még soha sehol sem fordították meg az oktatási részvétel arányának lassú, de folyamatos emelkedését. Ezt tudomásul kell vennünk, együtt kell vele élnünk, és ennek tudatában kell kialakítanunk a magyar oktatáspolitikát.

A szerző közíró