A megállás két dolog miatt nehéz. Egy: nagy a veszély, amire figyelmeztetni, amit láttatni kellene. Ha a végrehajtó hatalom csúcsáig fölérő kémbanda uralhatta az országot, illetve: ha koncepciós perekkel, rágalmakkal, teljes körű hatósági segédlettel le lehet számolni legfontosabb politikai ellenfeleinkkel – akkor ezt (vagy azt) sürgősen honfitársaink tudomására kell hoznunk. Hogyan is hallgathatnák?! A veszély itt van, a végső, hivatalos ítélet, az igazság pillanata pedig távol. Kettő: az igazság pillanatára amúgy sem érdemes várni, mert csak akkor lesz az az igazságé, ha egybeesik azzal, amit már most is el tudunk képzelni. Ha nem, akkor a hazugság pillanata lesz. Ártatlanokat ítélnek el ismét koncepciós perekben, vagy a bűnösök ismét megússzák. Láttunk már ilyet. És valóban láttunk. Ilyet is, olyat is.

Nyilván valamennyiünket befolyásolnak politikai nézeteink, tapasztalataink, előítéleteink és indulataink, s nem tartjuk a lehetséges igazságokat egyformán valószínűnek. Mégis fontos lenne, hogy minél többen tartózkodjunk a valószínűbbnek vélt igazság képviseletétől. Nemcsak azért tennénk ezt jól, mert a valószínűtlenebb igazság is lehetséges. Hanem azért is, mert ennek a tartózkodásnak lenne a legerősebb üzenete: így viselkedik az ember normális országban. Normális ország persze nincs. De az országok normalitása között hatalmas különbségek vannak, és annál normálisabb egy ország, minél többen tesznek úgy, mintha ilyenben élnének.

Egy valamelyest normális országban az állambiztonság a parlamentáris politikai szféra egészének közös, bizalmi ügye. A parlamentáris demokrácia egészét védi azoktól, akik azt erőszakos, törvényen kívüli eszközökkel rombolni óhajtják. Ennek a közös, bizalmi térnek a megteremtéséhez kezdő demokráciákban idő és bölcsesség kívántatik. Írott és íratlan normáknak kell kifinomodniuk. Ám ez a folyamat éppen az ellenkező irányba indul ott, ahol a parlamentáris erők alapvető állambiztonsági kockázatnak, a nemzet vagy/és a demokrácia ellenségeinek tekintik egymást, akiknek nem az állambiztonság bizalmi körében, hanem annak látókörében van a helyük. Ott nem bízhat az állambiztonság az ellenzékben s az ellenzék az állambiztonságban. Előbb-utóbb mindegyiknek külön titkosszolgálata lesz, melyek harcban állnak egymással, a kormányváltással váltják, végül gazdáikkal együtt diszkreditálják és leharcolják egymást. A parlamentáris demokrácia pedig védtelen marad, már amennyi marad belőle. Merthogy az egész rendszer csupa közös védelemre s használatra rendelt intézményből áll. S ezeknek bizony egy a sorsuk.