Nincs egyenruha, amelybe be lehetne öltöztetni az Európai Unió csődbe jutott – és a „magyar segélycsomag” sokszorosát kitevő összegekkel kimentett – országait: Görögországot, Írországot és Portugáliát. Vagy a „ne adja isten!” ugyancsak kimentésre váró Spanyolországot. Állami és önkormányzati túlköltekezés, gyönge adómorál, földuzzasztott közigazgatás, ólomlábakon mozgó állami tulajdon, túlfeszített szociális büdzsé, nagyvonalú nyugdíjrendszer, „ingatlanlufi” – mindez egyszerre, vagy ha nem egyszerre, akkor külön-külön is jelen volt/van mindegyikben, habár nagyon eltérő mértékben és a felelősség meg a kockázatvállalás ugyancsak eltérő szintjein.

Egyetlen közös „ruháról” azonban mégis tudok. Ennek a neve: európai félperiféria. Az említett országok nem tartoztak az Európai Unió (Közös Piac, EGK) alapítói közé. Gazdasági erejük belépésükkor nem volt mérhető a skandinávokhoz vagy az osztrákokhoz, akik pedig náluk jóval később csatlakoztak. Viszont bennük rejlett az a politikai kihívás, amely az uniót a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig érte. Nevezetesen: felhozni az egyébként kapitalista, ám a diktatúrákból épphogy kimászott szegény testvérállamokat arra a szintre, amely bizonyítéka lesz annak, hogy a tőkés rend magasabb rendű a szocialistánál.

A kérdéses időben a Német Demokratikus Köztársaság a világ 9. legerősebb ipari államának számított (a statisztikai hibaszázalék vélhetően nem volt kicsi); Csehszlovákia, ipari hagyományainál, munkakultúrájánál fogva bizonyosan előtte volt az alapjában agráriumból élő „mediterrán szegényeknek”, Magyarország mezőgazdasága pedig az ötödik legerősebbnek számított Európában. Az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számított GDP 1986-ban Magyarországon magasabb volt, mint Portugáliában és Írországban, és alig ezer dollárral maradt el a görögtől, míg a mai differencia: tízezer.

A felvétel után valósággal ömlött a pénz a felzárkóztatni óhajtott írekhez, görögökhöz, spanyolokhoz, portugálokhoz. Ez nem Marshall-segély volt, sokkal több. Bámulatos infrastruktúra-fejlesztések történtek, a kormányok meg csak zsebeltek, zsebeltek. A mából visszanézve azt kell mondanom, valamennyien ekkor „tanulták meg”, hogy nincs takaró, aminek nyújtózkodás szempontjából vége volna, viszont van ingyenebéd. Jóléti rendszerek fejlődtek ki, idővel pedig a közös pénz, az euró áthatolhatatlan páncélzatot ígért. Egy ponton azonban a segélyezés hihetetlen nagyvonalúsága apadni kezdett, s akkor állt le végleg, amikor jöttek a „smucig” skandinávok meg osztrákok, végül pedig, Magyarországot is ideértve, a múlt évtized közepén érkezett tíz új tag.

Ekkor már csak hitelekből lehetett fönntartani a „jót”, és amikor beütött (nem őmiattuk) a pénzügyi világválság, rájuk szakadt az ég. Noha messze nem halmoztak fel olyan (állam)adósságot, mint Japán, Belgium vagy Olaszország, a fizetőképességükre borult súlyos, sötét árny. Mivelhogy gazdagodtak ugyan, de mindig többet osztottak el, mint amennyit megtermeltek, gazdasági szerkezetük nem javult, ugyanakkora értéket kétszer annyiért állítanak elő, mint versenytársaik. Alapjában azt látom, hogy a félperifériáról nincs kitörés. Csehországnak, Szlovéniának, a hajdani szocializmus – és a két világháború közötti időszak – legeredményesebb szereplőjének ugyanekkor semmi baja. A történelem megint úgy osztja le a kártyákat, mintha mi sem történt volna. Érdeklődéssel várom az idő előtt fölvett Bulgária, Románia sorsát. Ők ugyanis az igazi periféria, az ő felzárkóztatásukhoz ma semmi olyan politikai érdek nem fűződik, mint hajdanán a mediterrán félperifériához.