Egy rövidke számsor az ilyen ügyekben mindig jól értesült laptárs cikkének legvégén, mégis fiatal emberek tízezreinek sorsa sejthető meg belőle. Mert ha igaz, hogy a kormány eddig jól titkolt közoktatási koncepciójának egyik sarkalatos pontja, hogy az érettségit adó képzésben részt vevők arányát 75-ről 65 százalékra csökkenti, akkor az nem egyszerűen oktatásügyi kérdés. Olyan lépés, amely több generációtól elveszi a választás szabadságát, a társadalmi mobilitás esélyét. Nem mintha nem lehetne a számok mellett jól hangzó érveket felhozni.

Az, hogy a jelenlegi 23,8 százalék helyett a diákok 35 százaléka járjon – érettségit nem adó – hároméves szakiskolába, csak az egyik oldalról nézve kétségbeejtő visszalépés, azaz sok tízezer gyerek bebetonozása egy olyan oktatási modellbe, amely egy jól-rosszul megtanított szakmán kívül semmi mást nem ad, legfőképpen nem tanít meg tanulni. Lehet ezt úgy is láttatni, hogy bár a mostani szakképzés ilyen – a PISA-felmérések például rendre visszaigazolják, hogy az olvasásértési vagy épp természettudományos átlagot éppen a szakiskolások húzzák le –, de a kormány előkapja a varázspálcáját, és lesz itt pedánsan tanító iskola, mögé felsorakoztatott, eredményesen szakképző vállalkozói háttér.

Ahogy lehet nagy elánnal ostorozni az érettségit adó intézményhálózatot is. Valóban: sok a férőhely, és gyakorta gyenge a színvonal. Ám az a tény, hogy a gyerekeknek nem háromnegyede, hanem csak szűk kétharmada szerezhet majd gimnáziumi, illetve szakközépiskolai érettségit, azaz kap (legalább elvi) belépőt a felsőoktatásba vagy a felsőfokú szakképzésbe, az iskolákon mit sem fog javítani. Legfeljebb a jegyekben mérhető átlagot nyomja majd feljebb, ha a hátrányból indulók el sem jutnak ezekbe az intézményekbe.

Feláldozzuk a középiskola esélyadó funkcióját, amelynek megteremtésére bő húsz évünk ráment, lesz viszont olyan iskolarendszerünk, amelyik nem megoldja, hanem igyekszik láthatatlanná tenni a gondokat. Épp mint a Kádár-rendszerben, amikor a hatalom kijelölte, majd kiképezte a maga elitjét, míg a nagy többséget szinte üres kézzel engedte útjára. Viszont a Kádár-rendszer – papíron – minden polgárának adott munkát, valamiféle megélhetéshez mindenki hozzájutott.

Az Orbán-kormány célja nem valami társadalmi reform, hanem rövid távú fiskális szempontok érvényesítése. Csökkenteni akarja az oktatási büdzsét, tehermentesíteni az egyetemeket, közben szakmunkásokat termelne a hátországába tartozó nagyvállalkozók direktívái szerint. A közoktatás ilyetén átszabása mindkét célnak megfelelhet. Annak a polgári elvárásnak azonban semmiképp, amellyel a felvilágosodott államok pár száz éve tisztában vannak: a köz vélt vagy valós érdekében sem lehet megfosztani az egyént a boldogulás esélyétől.