Állok a kirakodóvásárban a magyaros pultnál, és egy övre csatolható, griffmadaras mintázatú, tarsolylemezes oldaltáskát nézegetek. Szép darab, valódi bőr, fémcsatos, elég nagy ahhoz, hogy minden beleférjen, aminek napközben nálam kell lennie: telefon, toll, kulcs, pénz, jegyzetfüzet, bankkártya, jogosítvány, iratok.

Csak kicsit drága.

Huszonkétezer forintot kér érte az árus, aki a hőség ellenére prémmel szegett, nemezcsúcsos süveget nyomott a fejébe. Kérdezem tőle, van-e olyan táskája, amin nincsen sem tarsolylemez, sem semmiféle más díszítés, mire visszakérdez, hogy viccelek-e. Mondom neki, hogy nem viccelek, tényleg szükségem lenne egy övtáskára, éppen egy ilyenre, ami nem tépőzáras, nem cipzáras, nem műanyag, hanem príma marhabőr, de tarsolylemez, hát az nem kellene rá. Az árus erre megkérdi tőlem mosolyogva, hogy miért nem, kedves uram.

Bizalomgerjesztő szeme van, úgyhogy megvakarom a fejem, s némi tűnődés után csak kibököm: nem arról van szó, hogy nem szép ez az ezüst tarsolylemez, nagyon is az, de izé, tudja, én nem hordanék ilyet, mert akkor még azt hiszik, hogy.

Itt megállok, és nézek magam elé. Most azt kellene mondanom neki, hogy ha tarsolylemezes táskát csatolnék magamra, akkor vagy én hazudnék másoknak, vagy mások hazudnának nekem. Mármint Magyarországon. De ha például Svédországban élnénk, akkor más lenne a helyzet. Ott ez a táska nem minősülne politikai állásfoglalásnak, nálunk meg azzá lett. Szubkulturális szimbólummá vált, ami az én övemre nem való. Hogyan fogalmazhatnék ennél udvariasabban?

A hirtelen beállt csöndben az árus egyszerre csak bólogatni kezd, és azt dünnyögi: értem, akkor maga nem magunkfajta szavazó. Megkönnyebbülten sóhajtok: íme, ilyen egy megértő kereskedő, akinél a kuncsaft lelke is számít, nem csak az üzlet! De aztán mégis azt mondja, hogy nagyon sajnálja, de magyar griffmadár nélkül nem adja a táskát. Bólogatok erre én is, hogy persze, rendben, elvégre az ő áruja, de nem bírom ki, hogy hozzá ne tegyem: amúgy ez a gripen szerintem nem is magyar.

Tessék?!, néz rám meglepődve. Hogy’ jön ide a Gripen-ügy? Mondom neki, hogy ez vicc volt. Merthogy a gripen azt jelenti, hogy griffmadár, és az ugye nem magyar. Igaz, talán nem is svéd. Az árus most már nem mosolyog, hanem azt kérdezi, mit akarok én ezzel, hogy ami ősmagyar, az nem magyar. Mondom, hogy éppenséggel semmit, de történelmi tanulmányaimból úgy emlékszem, hogy avar kori sírokban találtak efféle griffes-indás díszítményeket. Vagyis ami ezen a tarsolylemezen van, az nem ősmagyar, hanem avar. Azt hiszem. De ezt nem azért mondom, hogy megbántsam. Különben is, régészetből félévkor kettest kaptam. Ami viszont mentegetőzésnek hangzik. Úgyhogy elhadarom, hogy egyébként otthon van egy visszacsapó íjam. Egy könnyű, harminckilenc fontos Kassai-íj, nagyon szeretem, a nyílvesszőket én gyártom hozzá. S habár belátom, hogy a magukfajtának kissé furcsa lehet, ha a nem magukfajta is íjászkodik, de ne értse félre, ez nem politikai jellegű megjegyzés lett volna a részemről, mert az íjászat számomra egyszerű hobbi, semmi több. Nem véletlenül mondta rólam Géza bácsi, a debreceni költő, hogy én vagyok a városban az egyetlen liberális nyilas.

Na, ezt nem kellett volna. A nyilas szó hallatán az árusnak összeszűkül a szeme, és azt kérdezi, hogy szórakozom-e most ővele. Á, nem, eszembe sem jutna szórakozni, nyögöm, csak azt akarom elmagyarázni, hogy.

S megakadok megint. Tényleg, mit akarok én elmagyarázni? Azt, hogy ebben a príma avar övtáskában minden más mellett éppen elférne egy hamarosan égetően szükségessé váló magyar útlevél?