A német–szovjet kapcsolatok új alapokra helyezését maga Sztálin kezdeményezte 1939 márciusában, az SZKP XVIII. kongresszusán elmondott beszédében. Kifejtette, hogy Nagy-Britannia és Franciaország azt szeretné, ha Németország, Japán, Kína és a Szovjetunió háborúba keveredne, és egymást úgy legyengítenék, hogy majd saját feltételeiket diktálhassák nekik. Sztálin szerint Németországban van „néhány őrült”, akik szeretnék a Szovjetunió haragját felkelteni Németország ellen, és „minden látható ok nélkül” konfliktust akarnak előidézni a két ország között. Az SZKP főtitkára jelezte: mi „félretoljuk az őrülteket és a normális emberekhez fordulunk”. Ezek szerint Sztálin úgy látta, hogy a náci Németországban vannak „normális” vezetők is, mint például Hitler, Himmler, Göring...

A Szovjetunió minden országgal békés, tárgyilagos kapcsolatokat akar, valamennyi szomszédjával „békés, szoros és jószomszédi” viszonyra törekszik, hangsúlyozta Sztálin. A legsürgősebb a szovjet diktátor számára a német–szovjet viszony javítása volt. A német–szovjet jószomszédi kapcsolatokat persze úgy lehetett létrehozni, ha a két birodalom között „éktelenkedő” független Lengyelországot eltörlik a térképről, de hát mind a két diktátor elsődleges célja éppen ez volt 1939 nyarán. Sztálin azt szerette volna elérni, hogy Anglia és Franciaország keveredjen háborúba Németországgal, gyengítsék meg egymást, hogy valamikor 1943 tájékán a Vörös Hadsereg könnyedén elfoglalhassa Európát (is).

Az új szovjet külügyi irányvonalnak megfelelően 1939. április 17-én Ernst von Weizsäcker német külügyi államtitkárnak Alekszej Merekalov berlini szovjet követ jelezte, hogy a két állam viszonyát javítani lehetne, hiszen ideológiai ellentétek nem akadályozták például a fasiszta Olaszország és (a szocializmust már sikeresen felépítő és a kommunizmus építésén fáradozó) Szovjetunió közötti (elsősorban gazdasági) kapcsolatok fejlődését sem. Merekalov itt arra célzott, hogy amikor 1935 után, Etiópia megtámadását követően a Népszövetség gazdasági szankciókat rendelt el Olaszország ellen, Sztálin, persze jó pénzért, készségesen szállított például szenet, kőolajat diktátor kollégájának, Mussolininek. Augusztus 19-én megkötötték az első német–szovjet gazdasági szerződést. Ennek értelmében Németország 200 millió (birodalmi) márka értékben áruhitelt nyújtott a Szovjetuniónak, az ellentétel stratégiai nyersanyagokból állt 180 millió márka értékben.

A szerződésben többek között gyapot, takarmánygabona, foszfát, platina és kőolaj szállítását vállalta a szovjet fél, míg a nácik szerszámgépeket és más, a szovjet hadiipar számára fontos árucikkeket ígértek. Miután szeptember 17-én a náci Németország szövetségeseként a Szovjetunió hátba támadta Lengyelországot, viszonylag gyorsan véget ért a német–lengyel–szovjet háború. Nem sokkal később a szovjet gazdasági delegáció Németországban már olyan mohón „érdeklődött” a német (hadiipari) termékek iránt, hogy Weizsäckert november 1-jén a hadigazdálkodásért felelős Göring és Keitel vezérezredes is figyelmeztette, hogy ennyi hadianyagot, például szerszámgépeket a szovjetek által kért mennyiségben nem tudnak és nem is akarnak szállítani. Rontotta a német–szovjet viszonyt az is, hogy a szovjet megszállás alá került lengyel területekre deportált zsidókat „rendszerint” visszazsuppolták a náci megszállási övezetbe.

Hitler tömeggyilkos, antiszemita és antikommunista volt. Ezt Sztálin is jól tudta, de talán apró baráti gesztusnak is nevezhetjük, hogy 1940 februárjában 570 emigráns német kommunistát (köztük „túlreprezentáltak” voltak a zsidó származásúak) összegyűjtöttek a Szovjetunióban és átadták őket a Gestapónak. Köztük volt Margaret Buber-Neumann, az 1937-ben koholt vádak alapján letartóztatott és kivégzett német kommunista vezető, Heinz Neumann özvegye, aki akkor már, egyébként mit sem tudva férje sorsáról, három éve a Gulagon raboskodott. Túlélte a náci lágereket is, emlékiratait számos nyelvre lefordították.

1940. február 11-én újabb szovjet–német gazdasági egyezményt írtak alá. Ez elvileg 27 hónapra szólt. Sztálin annyira igyekezett Hitler kedvében járni, hogy a szerződés előírásai szerint a szovjet szállításokat azonnal meg kellett kezdeni, míg a németek csak később és hosszabb időszak alatt voltak kötelesek szállítani. A szovjetek vállalták, hogy szállítanak többek között egymillió tonna takarmánygabonát, 900 000 tonna kőolajat, 100 000 tonna gyapotot, 500 000 tonna foszfátot és 2400 kg platinát. A szerződés első évében a szovjet szállítások értéke elérte a 650 millió márka értéket. Mivel a náci Németországot az antifasiszta koalíció tagjai (Franciaország és Nagy-Britannia) gazdasági blokád alá igyekeztek vonni, a Szovjetunió vállalta, hogy vagy saját készleteiből szállít stratégiai nyersanyagokat a korabeli szovjet propaganda szerint „háborús uszító” nyugati demokráciák ellen küzdő (nemzeti) szocialista szövetségesének, vagy (titokban, illegálisan) maga vásárol be semleges országokban és az „árut” továbbadja Németországnak. Karl Schnurre, a német Külügyminisztérium gazdasági ügyekben illetékes tanácsosa ezért jegyezte meg elégedetten 1940. február 26-i memoranduma végén: „Mivel Sztálin maga ismételten nagylelkű segítséget ígért ezen a téren, várható, hogy a Szovjetunió minden tőle telhetőt megtesz.”

Schnurre is jól tudta, hogy a szovjet–német gazdasági kapcsolatok alakulása elsősorban Hitlertől és Sztálintól függ. Mivel a németek elenyésző mértékben voltak hajlandó teljesíteni a szerződésben vállalt kötelezettségeiket, Schnurre 1940. szeptember 26-án a Führer közbelépését sürgette, attól félve, hogy a szovjetek felfüggeszthetik a német gazdaság számára létfontosságú árucikkek szállítását. A szovjeteknek minden okuk meg is volt az elégedetlenségre. Ők becsületesen, jó, engedelmes és hűséges szövetségeshez méltón leszállítottak 300 millió márka értékű nyersanyagot, és alig 150 millió márka értékű iparcikket kaptak csak cserébe. 1940 augusztusában a szovjetek 65 millió márka értékben szállítottak, főleg takarmánygabonát, míg a német szállítások értéke nem érte el a 20 millió márkát. A Szovjetunió megtámadására 1940 késő őszétől már teljes erővel készülő Németország 1941. január 10-én újabb gazdasági szerződést írt alá jövendő áldozatával. A német támadástól teljes joggal rettegő Sztálin (ő tudta igazán, hogy 1937–1939 között negyvenezer szovjet katonatiszt lemészárlásával milyen mértékben gyengítette meg a Vörös Hadsereget) a szó szoros értelmében megpróbálta lekenyerezni Hitlert.

Míg az év első két hónapjában alig 38 millió márka értékben szállítottak a szovjetek, 1941 márciusában hirtelen megindultak a gabona- és kőolajszállítmányok. Csak ebben a hónapban 110 000 tonna gabonát szállítottak és megígérték, hogy áprilisban kb. 170 000–200 000 tonnát fognak, bár tudták, hogy a németek „ellentételezési” hajlandósága igen csekély. Munkaerőhiányra és a katonai programok szükségleteire hivatkozva 1941-ben a nácik már szinte semmit sem szállítottak szovjet szövetségesüknek. Annak ellenére sem, hogy a szovjetek Szibériában külön tehervonatokat állítottak forgalomba a gumiszállítmányok mielőbbi célba juttatása érdekében. Szállítottak mindent, hatalmas mennyiségben a szovjetek a náciknak, amit csak tudtak. Többet csak a szovjet tervgazdálkodás viszonyai között „szokásos” okok (lassú és inkompetens bürokrácia, raktározási gondok és a fejletlen infrastruktúra) miatt nem tudtak szállítani. Schnurre 1941. május 15-i összefoglaló jelentése szerint 1941-ben 632 000 tonna gabonát, 232 000 tonna kőolajat, 23 000 tonna gyapotot, 67 000 tonna foszfátot és 900 kg platinát szállított a Szovjetunió Németországnak. Főnöke, Weizsäcker, ismerve ezeket az adatokat még április 28-án Ribbentropnak írott memorandumában kifejtette: „Ha minden egyes földig lerombolt orosz város olyan értékes lenne számunkra, mint egy elsüllyesztett brit hadihajó, én híve lennék annak, hogy még a nyáron törjön ki a német–orosz háború; de úgy hiszem, hogy mi Oroszországot csak katonai értelemben győzhetnénk le, és gazdasági értelemben vesztesek lennénk.”

Sztálin Hitler szövetségeseként 1939–1941 között megszállta Kelet-Lengyelországot, szovjetizálta a balti államokat, megszerezte Észak-Bukovinát és visszaszerezte Besszarábiát Romániától, rablóháborúban, véres küzdelemben legyőzte a kicsiny finn hadsereget és jelentős területeket csatolt ettől az országtól is az internacionalista hagyományaikra oly büszke bolsevikok országához. A megszállt területekről százezrével deportálták a Gulag táboraiba a politikai szempontból megbízhatatlannak ítélteket. A Katynban és környékén halomra gyilkolt hadifogoly tisztjeiket soha nem felejtették el a lengyelek. Ám a német megszállók 1941 júniusában–júliusában Tallinntól Rigáig, Breszt-Litovszktól Lvovig a börtönökben és lágerekben mindenütt ezrével találtak temetetlen holtakat. A Molotov–Ribbentrop-paktumot kétségbeesetten, még ma is védelmezni, igazolni próbálók szeretnek arra hivatkozni, hogy Sztálinnak sikerült 200-300 kilométerrel nyugatra tolni a szovjet határokat.

Azt persze e Sztálin-barátok nem említik, hogy a régi határ menti erődökből a tüzérséget, fegyvereket, lőszert előrevitték az új határokra, amelyek mentén 1941 júniusáig nem épült ki az új védővonal. A több százezer négyzetkilométernyi területi nyereségnek 1941. június 22. után vajmi kevés hasznát vették Sztálin alattvalói. A Wehrmacht egységei, román, olasz, magyar, finn szövetségeseikkel hetek alatt elfoglalták a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát és sok helyen valódi felszabadítóként várták-fogadták őket a helyi lakosok. Sztálin megalkuvó, gazdasági szempontból is kifejezetten káros kül- és belpolitikája a pusztulás szélére sodorta a szovjet rendszert. Neki és rendszerének is „köszönhető”, hogy közel 30 millió szovjet civil és katona halt meg a második világháború idején. A gyilkosok a nácik és kollaboránsaik voltak, akiket Sztálin 1941. június 22-ig minden tőle telhető módon segített.

A szerző történész