A korábbi sztrájktörvényt azért érte a legtöbb kritika, mert nem szabályozta megfelelően a még elégséges szolgáltatás mértékét, így előfordulhatott az is, hogy viszonylag kis számú elégedetlenkedő az egész országot megbénította akár teljesen irreális követelésekkel.

Akkor például, amikor az egyik vasutas-szakszervezet a MÁV Cargo eladásából származó bevétel egy részét akarta a munkavállalók között elosztani, mert valamiért úgy gondolta, hogy privatizációból származó vételárból az épp akkor ott dolgozóknak is jár. Ekkor hirdették meg Gaskó Istvánék a gördülő sztrájknak nevezett akciót, amely azzal kedveskedett a naponta vonattal munkába járó – és szintén nem a társadalom jómódú részéhez tartozó – embereknek, hogy kiszámíthatatlanul, minden előzetes bejelentés nélkül akadályozta meg őket a munkahelyükre való eljutásban.

A munkavállalói szolidaritás megcsúfolása volt, ahogy hajnalonta a metsző hidegben ott állt a pályaudvarokon a sok tízezer ingázó magára hagyva, minden tájékoztatás nélkül. Kit érdekelt, hogy nem érnek be időre? Kit érdekelt, hogy esélyük sem volt felkészülni és megszervezni a bejutásukat más módon? Kit érdekelt, hogy sokan közülük, éppen a legszegényebbek, napidíjban dolgoznak, így komoly anyagi veszteség éri őket? Senkit, mert ha sztrájk van, akkor sztrájk van. Még ha eredménye nincs is. Illetve egy mégiscsak akadt: Magyarországon a szakszervezetek már régóta elveszítették a közbizalmat, a felmérések szerint talán csak a pártokat kedvelik kevésbé, és nem kockáztatunk nagyot, ha úgy véljük, ez a gördülő sztrájk nem igazán segített ezen.

A Fidesz az előző nyolc évben persze mindig a sztrájk pártján állt. Szijjártó Péter például azt nyilatkozta: „elfogadhatatlan és tűrhetetlen, hogy a kormány semmibe veszi a sztrájkolók követeléseit, és nem hajlandó érdemben tárgyalni a szakszervezetekkel.” Hujjuj: akkoriban a sztrájk még a munkavállalók alkotmányos jogának számított. Ezt az alkotmányos védelmet söpörte el a „fülkeforradalom”, az Országos Érdekegyeztető Tanáccsal egyetemben. Nincs itt már elv vagy erkölcs, csak a haszon.

A nemrég módosított sztrájktörvény előírja az elégséges szolgáltatással kapcsolatos megállapodást, ami ha nem jön létre – és ugyan, miért jönne létre két ellenérdekű fél között? –, a bíróság döntése szükséges a sztrájk megkezdéséhez. Magyarul, a Fidesz-kormány arra törekedett, hogy mostantól ne legyenek sztrájkok. Ellenkező esetben olyan szabályt hoztak volna, amely az elégséges szolgáltatások körét és a tájékoztatási kötelezettséget normatívan szabályozza, vasút esetében például azt, hogy sztrájk idején hány járatnak kell elindulnia.

Csak hát: a sztrájk önmagában cáfolná a nemzeti együttműködés létét, az új rendszer központi gondolatát. Igaz, most más sérelmek mellett éppen az ilyen egyeztetés nélkül beterjesztett, minden ellenkezést lenyomó törvénygyártás ellen sztrájkolnának. Okkal, hiszen a joggal való visszaélésnél csak az rosszabb, ha a joggal nem lehet élni.