Szellemileg normális emberek hogyan is vehetnek részt olyan kegyetlen és hülye játékban, amilyen a büntetőbíráskodás? – kérdezi Nyehljudov a Feltámadásban, melynek megjelenése után kiközösítették az öreg Tolsztojt, kinek ép elméjében már addig is sokan kételkedtek. Nem csoda.

Az ő szélsőséges humanizmusára nyilvánvalóan lehetetlen társadalmat építeni. Mire az ember eljut Kátyával és Nyehljudovval Szibériáig, nagyon fáj neki ez a lehetetlenség, mert meg van fogva, bele van szőve a regény sorsszövedékébe, amit a zseniális öreg kötögetett tíz hosszú éven át, míg hősét elvezette a következtetésig: szörnyű tévhit, hogy egyik ember megbüntetheti a másikat. A büntetés nem ritkítja, szaporítja a bűnt. A rossz nem irthatja ki a rosszat, a bűnös nem javíthatja meg a bűnöst, s „nincsen olyan közöttünk, aki maga ne volna bűnös, és így másokat büntethetne vagy megjavíthatna”. A büntetett embereknek a büntető hatalom bizonyítja, hogy azok a normák, melyeket hirdet, s melyek nevében büntet, a valóságban nem érvényesek, s nem is kell megtartani őket. Aki nem tartja bűnnek, amit elkövetett, az ártatlan. S nem igaz, hogy a tolvaj tudja: lopni bűn. „Nem igaz, nem tudja; azt prédikálják neki: ne lopj, s közben látja, hogy a gyártulajdonos ellopja a munkáját, amikor nem adja meg a rendes bérét; látja, a kormány és valamennyi hivatal szüntelen meglopta őt adók képében... mi, földbirtokosok már réges-rég megloptuk és kifosztottuk, amikor elszedtük tőle a földet....”

Az általános, örök és feltétlen megbocsátás véglete éppoly képtelenség, mint a másik véglet, melyhez villámsebesen közeledünk. A szép, jámbor és keresztényi szélsőséggel rút, gonosz és pogány szélsőség áll szemben.

Mintha nem tudnánk mi itt sok millióan, hogy minél igazságtalanabbnak, minél inkább állami fosztogatásnak érzünk egy adót, annál kisebb bűntudattal csaljuk el, s annál kevésbé érezzük úgy, hogy ezzel hazánk közösségét lopjuk meg. Akik beleszületnek vagy belezuhannak egy társadalom alatti állapotba, ahonnan tökéletesen reménytelennek látszik a társadalom szabályai szerint elérni azt, amit abban a társadalomban normális megélhetésnek tekintenek, kilököttnek és megfosztottnak érzik magukat. Ezt hívják szociológusul deprivációnak. Innen nézve a szabályokat képviselő társadalmi közeg és az ő intézményei a megfosztást képviselik, tehát a szabályok is a megfosztás szabályai. Ezért gyöngék, ezért nem válnak belsővé. Ez így van a Föld minden sarkában. Amióta világ a világ.

Ettől még a bűn nem szükségszerű. Csak szükségszerűen gyakoribb. És a bűnös felelőssége sem szűnik meg, a büntetés mellőzése is lehetetlen, hiszen a károk is, az áldozatok is valóságosak. Csak éppen: egy ország igazságszolgáltatása annyira lesz az igazság szolgáltatása, annyi lesz benne az igazság, az erő és a haszon, amennyit az az ország a megfosztottság ellen tesz. Az igazságszolgáltatás és az esélyszolgáltatás összetartozik. Aki azt képzeli, hogy érvényesíteni tudja a normális társadalom szabályait azok körében, akiket brutálisan kirekeszt a normális társadalom iskolájából, szolgáltatásaiból, jogaiból és a munka törvénykönyvéből, az közveszélyes fantaszta. Csak nem angyali fantaszta, mint Tolsztoj Leó, hanem ördögi.