Dübörgés a hídon
Egyrészt a környezetünkben vannak olyan országok, azokat vezető politikusok, akik nem jutottak messzire ezen az úton, másrészt azok is, akik régebben a stratégiájuk részévé tették a Kínával való együttműködést, rendre belefutnak olyan problémákba, amelyeket aztán emésztetlenül kényszerülnek maguk után hagyni. Kína a globalizáció viszonylag friss ténye, amely akkor is ott van (vagyis itt), ha valakinek ettől rossz a kedve.
Lehet bokszolgatni vagy simogatni (a mi méreteink miatt egyik sem tűnik fel nagyon neki), de valahogy viszonyulni kell hozzá. Medgyessy Péter első közeledő lépése (ahogy a Fidesz akkori Kína-ellenessége is) még csak szenvedély volt, Orbán Viktoré már belátás.
Mi változott meg? Természetesen Kína. Kínának a világban való viselkedése. Sokan tudták, hogy csak idő kérdése, mikor feszíti szét Kína azt a kalodát, amelyet a Nyugat kattintott rá 1989, a Tiananmen téri demokratikus diákmegmozdulások szétverése után.
Jellemző módon éppen a kaloda felszerelői, a Kínát embargókkal elszigetelni akarók voltak az elsők, akik alig másfél évtized után elkezdtek kísérteni a pekingi vezetés körül, lépne már fel a valós súlyának megfelelően a glóbusz ügyeinek intézésében. Ez ugyan most sincs így, de mégis előrébb járunk, hiszen a világnak rengeteg tapasztalata halmozódott fel arról, amikor egy potenciális nagyhatalom alapvetően csak a szuverenitásnak becézett köldökére koncentrál, s kizárólag ebben a közegben fontolgat olyan kérdéseket, mint a szén-dioxid-kibocsátás, a nemzeti valuta átváltási rátája, a halászat méretei vagy épp az információhordozók másolásának megítélése. A világot mindazonáltal a boltokon keresztül közelítették meg a kínaiak, ott voltak minden pénztárgépnél.
Ami viszont az elmúlt néhány évben döbbenetes sebességgel változik, hogy iszonyú erővel jelennekmeg a vásárlói oldalon, s már nemcsak a tradicionális nagykerben, a nyersanyag- és energiapiacokon, hanem a vállalati felvásárlásokban és az infrastruktúra-fejlesztések piacán. Ezzel olyan érdekeltségi viszonyokba dugják be a mancsukat, amelyek a hétköznapi élet tényleges, érdekekkel bíró szereplőivé teszik őket mindenütt a világon. A méreteket tekintve lassan leginkább az Egyesült Államokhoz lehet hasonlítani ezt a befolyást, a jellegét tekintve viszont – legalábbis egyelőre – ez politikailag messze nem olyan agresszív és küldetéses. Ahogy egyes elemzők mondani szokták: Kína kereskedő nagyhatalom.
Nagyjából ezt láthatta be Orbán Viktor, s ez üdvözlendő.Hogy ezt olyan butaságokkal kommunikálja például, miszerint mindkét ország a munkaalapú társadalmat favorizálja, azt írjuk annak számlájára, hogy nap mint nap újra meg kell hódítania azokat is, akik fogékonyak a butaságra. Egy biztos, hogy a kínai–magyar kapcsolatok a méret és a minőség tekintetében is éppen magasabb szintre jutnak. Ami persze azt is jelenti, hogy a konfliktusok esélye is növekszik, hiszen lesz terepe annak, hogy ilyenek egyáltalán kibontakozhassanak. Ezt csak azért vetítem előre, mert a nemzetközi tapasztalatok szerint ilyenkor pillanatok alatt lábra kél a lehető legprimití vebb kí naiellenesség. Az oroszországi Irkutszk utcai kínaiveréseitől a spanyolországi Elche lángoló cipőboltjaiig széles a skála. Mind a gazdasági szituáció, mind a kulturális attitűd, amelyek ehhez szükségesek, nálunk is adottak.
Mindenesetre most együtt dübörgünk Kínával a hídon, s amíg a híd bírja, addig legyünk erre büszkék. Egy új, felkészült, céltudatos, valóban nagyon sokat dolgozó, a világ élén járni akaró civilizációs elem jelenik meg a magyar gazdaságban, melyet – bár lesznek, akik meg fogják próbálni – nem szabad konyhanacionalizmussal kezelni, mert csak magunkkal tolunk ki.
